A cím még nem különösebben izgalmas, de ha mögé nézünk, akkor az óraipar egy egész érdekes irányzatát láthatjuk kialakulni a centralizált R&D képében.
Az R&D – Research and Development, magyarul kutatás-fejlesztés, de a továbbiakban maradjunk az R&D-nél- jelen óraipar legköltségesebb, nem direkt mód megtérülő része. A gyártók folyamatosan fejlesztenek, próbálnak újat kitalálni, vagy meglévő megoldásokat hatékonyabbá tenni és ehhez drága, képzett, európai mérnököket használnak. Főleg azóta, hogy a Swatch Group, ami a huszonegyedik század legfőbb szerkezetgyártóját az ETA-t birtokolja, be nem jelentette, hogy nem szállít a továbbiakban szerkezetet a Swatch Groupon kívüli gyártóknak. Csak hogy pár ilyen gyártót mondjak: TAG Heuer, IWC, Breitling. A svájci gazdasági versenyhivatal ezt ebben a formában nem engedte, és bár kész szerkezetet már régóta, nagyjából 2010-11 óta nem kap a csoporton kívüli gyártók nagyrésze, alkatrészeket még 2019-ig biztosítania kell.
Egyrészről egy gonosz tett volt ez Nicolas Hayektől, a Swatch Group elnökétől és egyben a jelenkori svájci óraipar megmentőjétől -nem ezzel a tettel mentette meg az óraipart, erről a különleges tettről a régóta ígért svájci óraipar történelmét feldolgozó cikksorozat második részében foglalkozunk majd-. Viszont annál jobbat tett a szerkezettokozásba ellustult, a kvarcválságból még éppen csak ébredező gyártók felfogásával. Rá kellett ébredjenek arra, hogy innentől vagy máshonnan vásárolnak szerkezeteket -de mégis honnan-, vagy elkezdenek maguk fejleszteni.
Volt gyártó, ami más beszállítót és volt, ami más jövőképet keresett. A Richemont csoportba tartozó márkák egy része is első körben áttért a Sellita szerkezetekre -egy az egyben másolt ETA werkek, annál valamivel gyengébb általános minőségben-, majd nekiálltak a fejlesztésnek. Az alsóbb kategóriákba fejlesztendő tömegszerkezetek kérdése volt a legtovább nyúló. Míg komplikációkat mindegyik gyártó folyamatosan fejlesztett, addig az alap, hárommutatós szerkezetek még mindig bérgyártásból érkeztek. A Richemontnál ezt a Baume&Mercier Baumatic szerkezete töri meg, amiről majd a SIHH folyamán részletesebben is beszámolunk.
Ami viszont sokkal érdekesebb ennél, hogy a Richemont csoport 2017-ben megnyitotta az IMS-t, vagyis Innovation Manufacturing Service-t, ami gyakorlatilag a cégcsoport központi fejlesztői bázisa. Alain Zimmermann a B&M ügyvezetője, valamint Edouard Mignon a Richemont R&D részlegének vezetője, akiket a Financial Times megszólaltatott ennek kapcsán elmondták, hogy a gyártók a csoporton belül ugyanúgy tudnak majd önállóan fejleszteni, mind eddig, nincs kötelezően kijelölt út, viszont az alapvető és a nagyobb horderejű fejlesztések innentől az IMS-ben történnek majd. Ezzel pedig elkerülhetik, hogy cégcsoporton belül több márka is ugyanazon dolgozzon, egymástól teljesen függetlenül.
Az óraiparban régen sem és napjainkban sem ritkák az ehhez hasonló összefogások. Ahogy annak idején a Tissot és az Omega állt össze például, úgy tavaly a Tudor és Breitling között született megállapodás, és a Breitling adta a B01-es stopperes szerkezetet cserébe a Tudor MT56** hárommutatós werkjéért.
Ez a fajta centralizáció viszont felgyorsíthatja az egyelőre ritkaságszámba foglalt fejlesztések elterjedését költséghatékonyabb formában, nem csak a luxus kategóriában.
A mérleg másik oldalán viszont ott van az a gondolat, hogy ha a Vacheron Constantin, a Cartier, a Baume&Mercier, a Jaeger-LeCoultre és az IWC is ugyanott fejleszt, akkor hová lesz az egyediség? Ha minden úgy lesz, ahogy Zimmermann úr felvázolta, akkor mindegyik márkának marad kellő szabad mozgástere, de ez még jócskán a jövő zenéje.
Kedves Olvasó, Te mit gondolsz? Szükséges csoportokon belül a valódi egyediség, vagy inkább közös erővel küzdjenek a minél jobb eredményért, az sem baj, ha ugyanazt kapjuk egy Cartierben, mint egy IWC-ben?
A cikk alapját a Financial Times 2018.01.14-én megjelent cikke szolgáltatta.
