Az óraipar és az autósportok legvalódibb együttműködése a Chopard és a Mille Miglia veteránverseny kapcsolata.
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
A cikk előtt némi személyes kötődéssel kezdeném – aki ettől eltekintene, ugorjon az írás végére, ott található a Mille Miglia linkje.
Sosem tudtam ámuldozva rajongani napjaink szupersportautói iránt. Elismerem, ha valami szép, vagy technológiailag különleges, nagyon erős, vagy felfoghatatlanul kényelmes, akár meg is fordulok egy-egy különlegesebb autó után, de sosem álltam le szelfizni semmilyen típussal. Pedig az autókat mindig szerettem, annak idején az Autó-motoron és egy KRESZ könyvön tanultam olvasni saját lelkesedésemből, sőt mai napig emlékszem a kilencvenes évek beli SLK és első generációs Boxster friss sajtóképeit közlő újságra.
Annyira viszont mindig földhözragadt voltam, hogy inkább az elérhetőbb árú autók iránt lelkesedtem. Ez a mai napig nem változott, csak néhány lépéssel kijjebb tolódott a határ.
Az egyetlen kivételt a veterán autók képezték. Egy olyan kategória, ami magában hordozza az akkori korok szellemét, több évtizednyi túlélést, egészen más filozófiát, mint amit a mai autókban találhatunk. Mindeközben zajos, büdös, sokat fogyaszt és a többi, egy-két óra veterán kutatás után éppen úgy tudok lenni, mint a zsiráffal: szép-szép, de otthonra…
Pedig becsületesen túrom a hazai és külföldi oldalakat, néha magával ragad a hév, hogy kéne nézni egy cápa BMW-t, vagy akár mégrégebbit, vagy egy Maserati Biturbot, vagy egy Alfa Spidert, aztán végig gondolom, és elfogadom, hogy éppen elég volt az a mennyiségű kettő-, és négykerekű szopóroller az életemben, ami eddig volt – nem volt sok, de az elég is -, főleg, hogy én a legrosszabb fajtába tartozom: elméleti szerelő vagyok. Általában ki tudom találni, hogy mi a gond és hogyan működik, de megcsinálni már nem tudom. Ez pedig egy veterán autónál vagy motornál egy kifejezetten hasznos képesség lehetne.
Órák terén némileg bevállalósabb vagyok, de ez inkább annak köszönhető, hogy az elmúlt évek alatt, főleg, amióta a saját órásműhelyemben is látom az újjáéledő roncsokat, tudom, hogy sokkal kisebb kerekeken gurulhat a szopóroller, mint az autók esetében. Nem lehet egy egymilliós vintage órára négyet még rákölteni, egyszerűen nincs mire. Az órák világába is „veterán” holmikkal kerültem, ha eltekintünk a tinédzser koromban első fizetéseim egyikéből megvásárolt Swatchtól. Méltatlanul lebecsült japán automata koronográfokkal kezdtem, Seikoval és Citizennel a hetvenes évekből, akkor még kifejezetten olcsón lehetett ezeket megkaparintani – itthon nem volt belőlük sok, eBay-en viszont annál inkább. A történelmük pedig kifejezetten izgalmas (LINK).
Az önfelhúzós (automata) mechanikus szerkezetű kronográfok (stopper) árcédulája a svájciaknál már egy vastagabb tollal íródott – legyen új, vagy régi modell -, a japánok még vékony ceruzával dolgoztak. Nem mondom, sok gond volt ezekkel a régi kronókkal, de ez elsősorban az elmúlt 40-50 évnyi elhanyagoltságnak volt köszönhető, ha egyszer végre rendesen elkészül a javításuk, onnantól minden jól működik. Ahogy teltek az évek és megismertem egyre több órát, újabb technológiákat, a gondtalan óraviselést, egyre kevésbé részesítettem előnybe a vintage darabokat, és azon kaptam magam, hogy más, drágább, vagy nemesebb cél érdekében feláldoztam a szépen összegyűjtögetett japán kronográfokat, és csupán egyetlen Citizen 67-9119 maradt.
A racionalitás – a magam módján – elengedhetetlen társam maradt. A családi flottában csak pár éves darabok vannak, a motorom még bejáratós, a veteránok iránti lelkesedésem pedig teljesen idilli. Pontosan emiatt az idilli lelkesedés miatt tartom rendkívül érdekesnek a Mille Miglia versenyt, és a Chopard kapcsolatát. Íme a cikk, tessék kattintani, jó szórakozást:
borítókép: ablogtowatch.com
