Gravír és eszterga
Az anyagoktól a gravírozóterembe léptünk át. Nagyjából 100 négyzetméteres szoba, ahol különböző típusú lézergravírozó gépekkel viszik fel a mintákat a tollhegyekre, tolltestekre. Az egyik gépen éppen a „Wild Arctic Ice” toll testét gravírozták. Ennek a különlegessége, hogy a fehér rezin testbe ereket gravíroznak, amit aztán Super LumiNova festékkel töltenek fel, így sötétben ezek az erek kéken világítanak, olyan hatást nyújtva, mintha a jégtáblák között szűrődne át a fény.
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
Érdekes, de nekem a Montegrappa gravírja például a tollhegyeken „egyértelmű lézer”. Míg egy Montblanc esetében a tollhegyen szereplő minta sokkal mélyebb, addig a Montegrappa tollain – itt nem beszélve a limitált szériákról, hanem az „alap” 250-1500 euró közötti szegmenst említve – látható, hogy ez egy felszíni gravír, bizonyos szériáknál nincs olyan mélysége. A hegyeket nem maguk gyártják, erre sajnos nincs kapacitásuk, de törekednek rá, hogy a jövőben legyen, addig is specifikus tollhegy gyártóktól, beszállítóktól szerzik az acél és arany hegyeket egyaránt.
A CNC terem volt az első részleg, ahol olyan gyárias érzetem volt. CNC gépek különböző korszakokból, volt régi, szíjas eszterga, egy tengelyes és többtengelyes CNC gépek és nagyon sok fiatal munkaerő. Mint megtudtam, a Montegrappa a környékbeli politechnikumok hallgatóinak biztosít szakmai gyakorlatot és az ügyesebbeket továbbfoglalkoztatják az iskola elvégzése után. Így lehet az, hogy a CNC részleg vezetője a mindössze 23 éves Matteo, aki ottjártamkor egy kifejezetten összetett limitált kiadás frissen elkészült darabjait próbálgatta össze. Hogy szemléltessék, miből, milyen úton készülnek a különleges változatok, a kezembe adtak egy darab gömbölyded, hosszúkás titán darabot, és egy megmunkált változatot – elképesztő, hogy miből mit tud alakítani egyetlen gép. És hol van még a vége?!
Egy innen nyíló külön szobában készítik a feedeket (tintaadagoló). Ez a kis alkatrész rögzíti a nyakban a tollhegyet. A tintaadagoló készülhet modern kompozitból, vagy régimódi ebonitból (a gyűjtők ölre menő vitákat képesek folytatni arról, hogy melyik a jobb). A feed nem csak a tinta áramlásáért, hanem a tollhegy „légzéséért” is felel. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ez a töltőtoll lelke, amelynek hibája, vagy nem megfelelő beállítása rengeteg bosszúságot okozhat az írószer tulajdonosának.
A gyárban egyébként látszik, hogy gondoltak a látogatókra és a kezdő, nem teljesen szakavatott dolgozókra, ugyanis két, egész fal méretű tálbán láthatjuk a toll felépítését, és az alkatrészek neveit, olaszul és angolul egyaránt.
Összeszerelés, minőségellenőrzés
Annál bosszantóbb, mint amikor az ember irreálisan sok pénzt fizet egy termékért, ami pontosan ennyi funkcióval 600 forintért, vagy töltőtoll esetén 6.000 forintért is kapható, alapvető elvárás, hogy a minőségbe és a funkcionalitásba ne lehessen belekötni. Ez természetes.
A Montegrappánál évi kb. 60.000 darab toll készül. Bérgyártói nagy luxusmárkáknak is, amik ékszerrel és órákkal is foglalkoznak – de a lelkemre kötötték, hogy a pontos nevüket nem írhatom le -, tehát az alapos összeszerelés és minőségellenőrzés nem lehet kérdés. Az összeszerelés pont úgy zajlik, ahogy elképzelnénk egy sorozatgyártott terméknél. Több tálca, amiben szivacsbetétekben állítva várakoznak a részegységek. A hegy, a nyak, a tolltest, a kupak, és látható rutinnal, már-már gépszerűen szerelik össze, kézzel, majd megy a következő tálcán kialakított szivacspárnába, amin pont akkora kivágott részek vannak, hogy a tollak egymás meleltt sorakozva belepasszoljanak. A minőségellenőrzés különös alapossággal történik, nem csak rápillantással, hanem alapos átvizsgálással, hogy minden úgy nyíljon, úgy tekeredjen, úgy álljon, úgy csillogjon, ahogy azt kitalálták.
Érdekesség egy egyedileg gyártott kép, amivel az írásképet ellenőrzik – ezt nem teszik minden egyes darabnál ennyire aprólékosan, de a limitált szériák átesnek ezen a teszten: egy előre elkészített sormintán megy végig az egyedileg elkészített gép, amibe a tollat befogják. Pontosan olyan szögben, és olyan erővel nyomva a papírt, ahogy hétköznapi felhasználás során a tulajdonosa tenné. A kész papírt be is scannelik és meg is tartják, hogy a későbbiekben az íráskép-, és minőségellenőrzésnek tanúsítványaként szolgáljon.
Innen már kifelé vitt utunk, vissza a múzeum-szerű folyosó felé és végre betérhettünk a kézműves részlegre. Számomra egyértelműen ez volt a túra fénypontja – ahogy az óragyárakban a letisztult, számítógépes tervezés mellett a tradicionális kézi munka látványa villanyoz fel a legjobban, úgy itt is ez ragadott magával. A szobában négyen dolgoztak, sokkal többen nem is fértek volna el kényelmesen: egy polírozó, egy vésnök és két miniatűrfestő, mindannyian fiatalok. A polírozást talán szükségtelen is túlmagyarázni; ahogy a svájci óráknál, itt is vannak olyan tollak, amelyek egy fokkal gondosabb, aprólékosabb finiselést követelnek meg.
A vésés, gravírozás mikroszkopikus pontossággal történik. A mester a lencsék alatt a hajszálnál is vékonyabb vonalakat alakít ki, és ahogy az a hasonló precíziós művészeti ágaknál alapvetés: a hibázás luxusa egyszerűen nem létezik. Ha túlszalad a véső, ha túl mély a vágat, vagy egy milliméter töredékével arrébb indul az ív, a teljes addigi munka kárba vész, és kezdheti elölről az egész elemet. Ő azonban mosolyogva csak annyit mondott: van már akkora rutinja, hogy ez ne fordulhasson elő.
A vésnököt két oldalról fogják közre a miniatűrfestők. Az ő munkájuk volt talán a leglenyűgözőbb. Az egyik munkaállomáson egy huszonéves lány Raffaello Székes Madonnáján dolgozott – meglátásom szerint kifejezetten a vége felé járhatott. Felfoghatatlan pontossággal vitte fel a színeket az apró tolltestre. Amikor belegondolunk, hogy egy-egy ilyen darabon hetekig vagy akár hónapokig tartó munkát végeznek, a több ezer eurós vételár máris teljesen más megvilágításba kerül.
A másik festő, aki hivatásos festményrestaurátor, valamivel régebben erősíti a manufaktúra csapatát. Ottjártamkor épp egy Sixtus-kápolna különkiadáson dolgozott: a tollnyakra (arra a markolati részre, amit írás közben fogunk) festette Michelangelo freskójának, az Ignudi egyik részletét. Vele szemben egy monitoron kinagyítva látható a nagy felbontású eredeti, maga előtt pedig egy speciális állványon festi a tizedmilliméteres részleteket. Elmondása szerint ennek az egyetlen alkatrésznek a megfestése egy-másfél hónapot vesz igénybe.
Mellette egy bársonytálcán néhány már elkészült darab pihent: az egyiken Monet Nő napernyővel, a másikon a Nők a kertben című festménye köszönt vissza. Ennek a párosnak az elkészítése nagyjából fél évnyi nettó munkaidő, ami már önmagában megválaszolja a több tizenmilliós árcédula miértjét.
Még tettünk egy kört az emleti múzeumban, ahol a jelentősebb darabok és szinte minden különkiadás megtekinthető, többnyire az egyedi dobozukkal együtt, majd bepillantottam a tárgyalóba, ahol a fal telis tele van hírességek arcképével, és egy tollal – olyannal, amilyen nekik is van. A túra ezzel a végéhez ért, Peter elköszönt tőlem, és egyszer csak Karim kínált kávéval, akivel kiültünk a gyár belső udvarára. Elképesztően hangulatos olasz kertecske, a közepén egy rettentő vastag törzsű, kb. 350 éves fával. Karim a harmincas éveiben járó, egykilencven magas jó kiállású fiatalember, stílusos, divatos ruhában, jelen generációs Pepsi GMT-Masterrel a csuklóján. Amikor kérdezem, hogy ő pontosan mi is a cégnél, azt mondja, hogy szinte minden. Segít a butikban, az értékesítésben, az ügyvitelben és átlát minden folyamatot. Ahogy beszélgettünk az anyagokról és úgy általánosságban a tollak csodájáról, egyszercsak felpattant, és mondta, hogy induljunk, mutat valamit.
Egy hátsó épülethez mentünk, földszintes, kicsi, mellette a felülről fedett dolgozói parkoló néhány modern, de átlagos nyugati autóval, és egy Lamborghini Urusszal. Nehéz, tűzzáró ajtóhoz érünk, a bejutás többlépcsős, kártya, kulcs, kulcs, sípolás és már bent is vagyunk a speciálisan temperált celluloid raktárban. Nagyjából 20 négyzetméter, száraz, langyos levegő. Fél-egy méter hosszú, matt felületű celluloid rudak állnak tartókban, fekszenek a polcokon a bal oldalon, a jobbon kemencéknek tűnő berendezések. Egyedileg kialakított tűzoltórendszer és klíma. Kézbe fogva egy celluloid rudat polírozatlan állapotában rendkívül matt, de a színe tökéletesen kivehető. Pillanatok alatt átveszi a kezem hőjét és tényleg érezni rajta, hogy más, mint a „sima” nemesgyanta.
Alaposan visszazárta Karim a celulloid raktárt és láttuk, hogy fél 1-et üt az óra, indul mindenki ebédelni. Az ebédszünet pedig szent és sérthetetlen. Megkérdezi ugyan, hogy van-e kedvem velük tartani ebédelni, de indulnom kell vissza. Péntek dél múlt, két választásom van: autópályán hazáig, este 9-re talán haza is érnék, vagy keresztül a Dolomitokon, Cortina d’Ampezzo felé, majd a Júlia-Alpok irányába, megszállni este 8-9 közötti érkezéssel a Wörthi tó nyugati oldalán, és másnap autópályán 5-6 óra alatt hazaérni. természetesen ez utóbbit választottam, a hegyeken keresztül, és most sem bántam meg. A Dolomitok, az Alpok egyszerűen csodálatos. Nem csak motorral, bármivel.
A gyárlátogatás pedig még egy lépéssel közelebb hozott a tollakhoz. Némi áthallás természetesen felfedezhető az órák világával, a művészi, manufakturális készítési módok részletgazdagságában mindenképp. És persze a történet-, és szenvedélyfaktorban is. Egy 300 forintos Stabilo golyóstoll, vagy egy 6-7.000 forintos Lamy Safari töltőtoll is tökéletesen alkamas íróeszköz. Aztán ahogy elmélyedsz, az anyagokban, a hegyekben, a tintákban, a papírokban, úgy veszel el benne, menthetetlenül és kapod magad azon, hogy azt bizonygatod a párodnak, vagy a barátaidnak, hogy higgyék el, teljesen más azzal az 1000 eurós tollal írni, és olyan a kidolgozása, hogy az utolsó fillérig megéri az árát, mert amikor az 52 g/m2, leheletvékony Tomoe River papírra írsz, amit külföldről rendeltél, mert itthon nem találtál… igen, akkor már teljesen elvesztél.
