Míg az órák számomra a hivatás, addig a két elsőszámú hobbim, szenvedélyem a motorozás – elsősorban nagy hegyek közötti túrák -, valamint a tollak, azon belül is a töltőtollak, a tinták, a kézzel írás, a levelezés és a képeslap küldés.
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
Utóbbi inkább újkeletű, de hogy honnan jött az egy külön cikkre is érdemes, most viszont maradjunk az észak-olasz régió csodáinál – ezen a földrajzi ponton ér össze a két szenvedélyem. Történt ugyanis, hogy május végén akadt egy hét, amikor nem volt semmi sürgős és kötelező, épp akkor élte Európa az első idei hőkupolát – erről mit sem sejtettem akkor -, minden optimális volt, hogy elmenjek motorozni. Az időjárás előrejelzés esőt – a motoros talán legnagyobb ellenségét – nem mutatott, és bár az eredeti terveim szerint a Mille Miglia verseny útvonalán mentem volna végig, az kerek egész egy hét lett volna, úgyhogy abban maradtam magammal, hogy Toszkánában még nem jártam, de régóta foglalkoztatott – a távolság pont megfelelő, 2400-2700 kilométer, 5 éj, 6 nap, optimális.
Az ilyen utazások során előre megtervezek minden napot, és minden napra készítek egy elnagyolt B opciót, ha a tervezett útvonalon bármi olyan esemény akadályozná az utamat, ami tényleg megkerülhetetlen. Szállást előre nem foglalok, de jónéhányat elmentek, és minden nap délután 3-4 körül megnézem, hogy a tervezett távot este 7-ig, legfeljebb 8-ig tudom-e teljesíteni.
Ha igen, akkor már foglalom is a szállást. Olyan, hogy nincs, olyan nincs, legfeljebb szűkebb a választék, de az Alpokban, a Dolomitokban, és Olaszország nekem útba eső többi részén kifejezetten sok szabad szállás volt. A cél a 100 euró környéki szoba/éj, reggelivel. Ha van 65-ért boldogabb vagyok, ha csak 120-ért van, a következő este majd helyre billenti. Nyugat-Európában – de egyébként itthon sem – ezek inkább az alap-, és a középkategória határán mozgó szállások, még bőven van köztük gasthof, de néhány hotel is be tud férni. Olaszországban egyébként, főleg, ahogy haladunk dél felé, az agriturismo a legszimpatikusabb. Gyakorlatilag egy olyan falusi, vagy városszéli szállás, ahol aktívan történik földművelés, vagy gyümölcs-, zöldségtermesztés, állattartás, de egy-, vagy több épületben vannak kiadó szobák. Reggeli mindig a közeli termelőktől, vacsora szintén helyi alapanyagokból, nincs városi zsúfoltság, csak a táj, a kék ég és a naplemente.
Pünkösd hétfőn indultam, amikor mindenki pont velem szembe jött, tehát nagyon jól lehetett haladni. Első estére Bassano del Grappa nevű olasz kisvárosig jutottam, aminek ismerős volt a neve, és erre az érzésre csak ráerősített a szálló lobbijában egy hatalmas Montegrappa lexikon, Olaszország egyik neves toll manufaktúrájának történetével. A toll ipar, hasonlóan az óraiparhoz, a történetekre alapoz. Vagy egy anyagnak, vagy egy kollekciónak, vagy a márkának a törétnete az, ami majd magával ragadja a sérültet, aki majd olyan összeget költ egy íróeszközre, amit azelőtt lehet, nem is gondolt volna.
Mivel a Montegrappa manufaktúrája továbbra is Bassano del Grappaban van, reggel előbb keltem, és nyitásra elmentem a manufaktúra frontján lévő butikjukba. Egy kedves hölgy fogadott, körbevezetett, megtudtam, hogy van vezetett túra hétfőn, szerdán, pénteken 10-13 óra között, 35 euró, online be lehet jelentkezni. Kedd volt, megemlítettem, hogy szívesen körbenéznék, újságíró vagyok, meg a tollakat is szeretem, de sajnos így ad-hoc nem volt senki szabad egy túrára, megbeszéltük, hogy pénteken megpróbálok errefelé visszajönni. Arra a napra még lett volna egy bőrszíjgyár-látogatásom, de csütörtök délután lemondták, így a zöldnél is zöldebb lámpát kapott a Montegrappa.
A márka
A márka története 1912-ben kezdődik. Miközben az óraipar épp kezdett ráfordulni a karórák tömeggyártására és a zsebórák lassan háttérbe szorultak, Észak-Olaszországban, a festői Veneto régióban – a Dolomitok lábánál – megalapították az ország első töltőtoll-manufaktúráját. A helyszín Bassano del Grappa, a Brenta folyó partja – és ami a legszebb az egészben, és amit a legtöbb patinás óramárka is megirigyelhetne: a gyár a mai napig pontosan ugyanebben az épületben működik.
A márka, amely kezdetben „Elmo” néven futott, hamar hírnevet szerzett az innovatív megoldásaival és a minőségi anyaghasználattal. Az első világháború alatt a manufaktúra közelében állomásozó katonák – köztük egy fiatal amerikai mentősofőr, bizonyos Ernest Hemingway – előszeretettel használták ezeket a megbízható tollakat a hazaküldött levelek megírásához. Hemingway később is hű maradt a márkához, ami nem rossz történelmi belépő.
A márka igazi felvirágzása azonban a 20. század közepe után indult, majd a ’80-as években az Aquila család vette át az irányítást, akik feltették a Montegrappát a globális luxustérképre. Érdekesség, és a mi órás lelkünknek különösen ismerős sztori: 2000-ben a Richemont-csoport (Cartier, Vacheron Constantin, IWC és a Panerai tulajdonosa) felvásárolta a céget.
Az álmoskönyv szerint nem minden esetben működik a nagyvállalati cégcsoport-rendszer alkalmazása családi vállalkozásokon – ez a gondolat ismét beigazolódott. Alig egy évtizeddel a felvásárlás után, 2009-ben az Aquila család fogta magát, és visszavásárolta a márkát a svájci luxusóriástól. Azóta újra független, családi manufaktúraként működnek, ami a mai felvásárlásokkal terhelt piacon ritka kincs.
A butik bejáratán látszik, hogy foglalkoznak vele, az elmúlt pár évben újíthatták fel, megtartva a régi arculatot. A butik – mint minden luxustermék esetében – csillog, minden vitrinben díszeleg és egy hatalmas interaktív asztalt is találunk, ami egy nagy érintőkijelző – ezen tervezhetjük meg a saját tollunkat, ugyanis minden egyes eleme a tollnak konfigurálható: különböző színek, anyagok, feliratok, teljesen szabad kezet kaphatunk, nagyjából 30 %-kal dobja meg az árat az egyedi készítés, mintha a kollekcióból választanánk – nyilván ez függ a felhasznált anyagoktól is.
A manufaktúra
Innen indult a tárlatvezetés, Peterrel, aki egyébként az értékesítési részlegen dolgozik, de már régóta a márkánál van, így minden területet kiválóan átlát és ért. Az átjáró a butikból a gyár felé máris egy kiállítás. A fal két oldalán különlöges limitált darabok kaptak egy-egy falrészt.
Salvador Dalís elefántos tollat, revolver-ihlette hatlövetűt, Stallone-féle őrületet, sőt NASA-s különkiadást is találunk itt. Érdekesség, hogy a vitrinekben nem csak a kész tollakat látjuk, hanem a korai tervezési és gyártási fázisokban készült 3D nyomtatott terveket, skicceket, vagy apróra szedett alkotóelemeket is. Csak ezen a folyosón el lehet tölteni fél órát, ha alaposan meg akarjuk érteni, hogy amit látunk, az pontosan hogy is készült – szerencsére senki nem siet, pontosan tudják, hogy a tárlatvezetés ebédszünetig tart, tehát van nagyjából 2,5 óránk.
A folyosón továbbhaladva elmegyünk a kézműves részleg mellett – ide visszafelé térünk majd be – és egy tűzálló ajtó után egy nagyobb – de összességében még mindig kicsi – csarnokba érünk. Itt történik a csomagolás. Nem is állunk meg, jön a következő tűzzáró ajtó, és az anyagokhoz és alapokhoz érünk. Az anyaghasználat az egyik, ami a Montegrappat népszerűvé tette és ezen a fronton a mai napig jeleskednek. Mielőtt a gravírozó, majd az esztergáló térbe lépnénk, egy hatalmas állványon ki van állítva az összes anyag, amit a tolltestekhez, kupakokhoz használnak. A három fő anyag a rezin, a celluloid és a Montegrappite.
Anyagok
Ahogy az órák világában egyáltalán nem mindegy, hogy 316L acél, 5-ös kategóriájú titán, esetleg valamilyen high-tech, színezett kerámia öleli-e körül a szerkezetet, úgy egy luxustollnál a tolltest anyaga adja meg az eszköz lelkét. A súlyelosztás, az ujjaink hőjének átvétele, a textúra és – bármilyen furcsán is hangzik az analóg írás világán kívül – az illat is az anyagtól függ. A Montegrappa ezen a téren is a végletekig maximalista. Nézzük, miből „tokozza” a hegyeket a bassanói manufaktúra, a vintage klasszikusoktól kezdve a saját fejlesztésű boszorkánykonyháig!
Celluloid: A tollak „Grand Feu” zománca
Ha a celluloidról beszélünk, egy igazi, békebeli, romantikus és borzasztóan nehezen kezelhető anyagról van szó. Alapvetően pamutrostokból (cellulózból) és kámforból készül, ami azt jelenti, hogy szinte teljesen organikus.
- A kihívás: A gyártása elképesztően időigényes és veszélyes. Mivel rendkívül gyúlékony, a megmunkálása során óvatosan kell hűteni, majd a rudakat hónapokig – olykor évekig – kell pihentetni és szárítani speciális kemencékben, hogy a zsugorodás befejeződjön, mielőtt a CNC gép vagy az eszterga egyáltalán hozzáérne. A celluloid rudakat egy teljesen külön, egyedi szellőztetővel ellátott, tűzbiztos raktárban kezelik, adott páratartalom és hőmérséklet mellett – ide a tárlatvezetőm nem vitt be, azt mondta, hogy csak néhány személy van a gyárban, akinek a kártyája nyitja az ajtót, annyira különleges részleg – erre majd még visszatérünk!
- Az élmény: Cserébe a celluloid olyan, mint egy tökéletes égetett zománc számlap az órák világában, legyen az grand feu, vagy cloisonné. Utánozhatatlan, háromdimenziós mélysége van, a színek szinte úsznak benne. Ráadásul van egy jellegzetes, finom kámfor illata, és ahogy az ember a kezébe fogja, azonnal átveszi a testhőt – nem is szabad mondjuk szélvédő, vagy üveg mögött napon hagyni, mert deformálódhat. A Montegrappa Extra 1930 sorozata például a celluloid megmunkálásának csimborasszója.
Rezin: Az ipari sztenderd „316L acél”
A „precious resin”, vagyis a nemesgyanta a luxustollak legelterjedtebb alapanyaga. Ez egy magas minőségű, rendkívül sűrű akril.
- A realitás: Ha a celluloid a zománcozott számlap, akkor a rezin az „acél tok”. Könnyen és precízen megmunkálható, nem kell éveket várni a száradására, stabil, és ellenáll az idő vasfogának.
- Az élmény: A Montegrappa modern, feszesebb vonalvezetésű tollai (például az Elmo) is ebből készülnek. Elegáns, mély fényűre polírozható anyag, de hiányzik belőle az az organikus kiszámíthatatlanság, ami a celluloidot annyira különlegessé teszi. Cserébe bombabiztos és könnyebb karbantartani.
Montegrappite: A manufakturális „kovácsolt karbon”
Itt jön be a képbe a Montegrappa modern kori innovációja. Mivel a celluloid gyártása egyre nehézkesebb (és a környezetvédelmi szabályozások miatt az alapanyag beszerzése is egyre macerásabb), a márka úgy döntött, létrehoz egy saját matériát, így született meg a Montegrappite.
- A technológia: Ez egy saját, házon belül (pontosabban a bassanói üzem közvetlen közelében, helyi kézművesek bevonásával) kevert akrilgyanta, amihez saját forgácsokat és pigmenteket használnak. A lényeg, hogy az előállítása során töredékére csökkentették az anyagveszteséget a hagyományos akrilgyártáshoz képest.
- Az élmény: A Montegrappite zsenialitása abban rejlik, hogy képes reprodukálni a celluloid elképesztő térhatását, mélységét és komplex márványozottságát, de a modern rezin tartósságával és stabilitásával. Ez adja meg a szabadságot a Montegrappa extravagánsabb limitált szériáinak elképesztő színkavalkádjához. Nem „off-the-shelf” (polcról leemelt) műanyagról beszélünk, hanem egy in-house kikevert receptúráról, ami ma már a márka egyik védjegye.
