Rebeka az ablakban állva a függönyt méregette, aminek műanyagsága közelről nézve még bántóbb volt. Tudta, hogy hiába ajánlaná fel anyjának, hogy varrat ide szép függönyt, azt a választ kapná, hogy erre a kis időre ez is megteszi és hogy különben is, mit foglalkozik ő ezzel. Az ablakon át az otthon kertjébe közvetlenül le lehetett látni, és Rebeka gyomrát ismeretlen szomorúság szorította össze, ahogy látta hogy hány öreg ül lent teljesen egyedül a kertben, a hosszú hétvége ellenére. Rebeka megfogadta, hogy mostantól tényleg rendszeresen látogatja majd az anyját.
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
A háta mögött egyre erősödő csoszogás hallatára Rebeka megfordult. Az ajtóban megpillantotta anyját, aki görcsösen szorította a járókeretet befelé menet. Mögötte feltűnt az ápolónő, aki unott tekintettel nézte végig Anine küzdelmét. Rebeka odaszaladt az anyjához, hogy a karját nyújtsa, és már éppen leteremtette volna az ápolónőt, hogy nem segít, mikor az anyja levette az egyik kezét a járókeretről és a kezét feltartva ráförmedt. „Nein! Hagyjatok békén, neki is mondtam!” Rebeka összenézett az ápolóval, aki megrántotta a vállát és együtt nézték ahogy Anine fájdalmas lassúsággal visszakúszik az ágyra. Az ápolonő ezután beállította Anine morfium adagját, és szó nélkül kisétált.
Rebeka az ágy végében állva megvárta, amíg Anine kényelembe helyezi magát, már amennyire az lehetséges volt. Anine arca most már szinte felismerhetetlenül fel volt puffadva, az orvosok szerint ez a vége felé mindenkinél bekövetkezett, ahogy a szervek elkezdtek lassan leállni. Rebeka nem tudta eldönteni, hogy az anyja a fájdalom miatt tartja becsukva a szemét, vagy csak saját, egykor nőies testnének elemésztődésével nem akart farkaszemet nézni. Amikor Anine mindkét lába a paplan alatt volt, Rebeka kihúzta az ágy végéből az összegyűrődött takarót, és betakarta vele anyja lábfejét. Anine arcvonásai ettől mintha picit ellágyultak volna, de szemei változatlanul csukva maradtak.
Rebeka elkezdte összetakarítani a betegágy melleti kisasztalon feltornyosult szemetet, maradékokkal megpakolt tányérokat, és eldöntötte, hogy új ápolónőt fog kérvényezni a főorvostól amikor legközelebb beszélnek. Anine szótlanul pihegett az ágyon, kivételesen nem veszekedett lányával hogy az mindenhol rendet akar teremteni. „A látszat iránti imádatod, az fogja megkeseríteni az életed, glaub mich,” mondta Anine még a legutóbbi látogatáskor, elköszönésképpen. Anine világéletében németül beszélt, ha valamit nyomatékosítani akart, bár Rebeka legutóbbi látogatásánál kizárólag franciául volt hajlandó beszélni a lányával. Rebeka szótlanul kellett hogy hallgassa anyja méltatlankodását hogy így elfelejtette gyerekkorának nyelvét, nem tudott semmit válaszolni anyja megjegyzéseire.
A feltornyozott tányérok alól, a kilögybölt almalében úszva Rebeka megtalálta Anine karóráját. Anine éjjel-nappal viselte a kis arany karórát – biztosan nem önszántából vette le feldagadt karjáról – Rebeka gyerekkorában még csak hozzá sem nyúlhatott, és ez volt az egyedüli ékszer, amit Anine nem ajándékozott el mikor fél évvel ezelőtt beköltözött az otthonba. Rebeka nem bírt ellenállni a kísértésnek, így miután biztos volt benne, hogy anyja alszik, kezébe vette a vörös bőrszíjat és az ujjaival végigsimította az óra tokját. Az üveglap mögött a mutatók és a számok be voltak zöldülve, és a márka neve is nehezen volt kivehető, de a téglalap alakú tok aranyozása makulátlan volt, és a bőrszíjon is látszott, hogy nemrégiben volt cserélve. Ahogy Rebeka megfordította az órát, a hátlapon tisztán kivehető volt a gravírozás. Rebeka gondolkodott egy ideig, de a monogramot és az alatta lévő dátumot nem tudta sem édasapjához, sem anyjához, vagy annak családjához kötni.
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
A kíváncsiságtól felbátorodva Rebeka óvatosan megszorította Anine vállát, amitől az asszony összerezzent. Egy pillanatra félelemmel nézett lányára, majd mikor Rebeka bemutatkozott, Anine nagy mosollyal reagált.
„Kislányom, mikor érkeztél?”, kérdezte, majd mosolyogva becsukta a szemét. Ilyan napi dagolás mellet, az orvos szerint már csak napok kérdése volt, hogy a nyugodt, boldog önkívület helyét bármikor átvegye a morfium altató hatása.
„Mutti, was ist M P S? Az órádon, mit jelent az M P S gravírozás?”, kérdezte Rebeka óvatosan, majd odatartotta anyja arcához közel a karóra hátlapját.
Anine csukott szemmel, angolul válaszolt. „My Post Script.”
Bár Rebeka számára megszokott volt a hirtelen nyelvváltás, nem tudta értelmezni anyja válaszát. „Az mit jelent? Miért van belegravírozva az órádba?”
Anine hirtelen tágra nyitotta a szemét. „Írnom kell Robert-nek, hogy tudja hogy megérkeztünk Párizsba, hogy jól vagyok. Nem írtam neki mióta ideértünk.” A tekintete tele volt kétségbeeséssel, miközben megpróbált feltápászkodni az ágyon.
„Mutti, nem Párizsban vagyunk, hanem Budapesten. Már évek óta itt élünk”, válaszolta Rebeka, miközben próbálta anyját gyengéden visszaszorítani az ágyra.
Anine visszafeküdt, és maga elé nézve beszélt. „Pesten vagyunk. Az otthonban.”
„Igen.”
Anine szomorúan felnézett lányára. „És Roberttel már régóta nem beszélünk.”
„Nem tudom ki az a Robert, Mutti.”, válaszolta Rebeka. „A férjedet, az én apukámat Ivánnak hívják.” Rebeka itt megtorpant. Nem tudta eldönteni, hogy a saját kíváncsisága vajon szentesíti-e a kérdése által okozott zavart, ugyanakkor nem tudta elengedni azt az érzést, hogy talán ez az utolsó alkalom, hogy megismerje örökké távolságtartó anyját.
„Ki az a Robert?” kérdezte óvatosan.
Anine egy ideig hangtalanul formált modatokat, majd az ablakon kifelé nézve, szinte suttogva kezdett el beszélni.
„Robert nagyon fiatalos volt, igazi sármőr”, mondta Anine. Kristálytiszta volt a tekintete, és egy olyan izgalom égett benne, amit Rebeka sosem látott korábban. „Nem gondoltam volna, hogy valaki az ő korában lehet annyira vonzó, az apám lehetett volna.”
Egy mélyebb levegővétel utána folytatta. „My Post Script. Ő hívott így. Azt mondta, hogy olyan vagyok számára, mint egy utóirat, egy odatűzött gondolat egy már kész levél végén. Mert hogy mindig abban a pár utolsó sorban van a lényeg. Hiába volt ő már bőven a hatvanon túl, amikor megismerkedtünk, számára én voltam a legmeghatározóbb szerelem.”
Rebeka nem értette teljes egészében a hasonlatot, de nem akarta az irodalmi következetességen vesztegetni az időt. „Mikor volt ez, Mutti?”, kérdezte félhangon, félve, hogy bármilyen hangosabb mondat kizökkentheti anyját a boldog emlékezésből.
Anine visszafordította a fejét a lánya felé, és szeméből elkezdett folyni a könny.
„Tedd meg, hogy visszajuttatod Robertnek az órát, jó?”, kérte lányát miközben megszorította a kezét. „Ő világéletében Londonban akart lakni, úgyhogy biztosan most is ott van valahol. Küldd el neki az óráját, biztosan úgy örülne neki, jó?”, kérte mosolyogva, majd újból lehunyta a szemét és visszafeküdt a párnára. Rebeka még egyszer megpróbálta felébreszteni, de végül a morfium-adag utolsó cseppjeinek lecsepgéséig ott ült mosolyogva alvó anyja mellett az ágyon.
