Rómában tulajdonképpen csak várni lehet. A buszra, a taxira vagy a tésztádra.
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
Amikor legutóbb érintettem Olaszországot – Svájcba menet – elkövettem azt a végzetes hibát, hogy a reggel 6 órási géppel indultam Ferihegyről. Akkor, szeptemberben még a reggeli fények sem vigasztaltak a hajnali kelésért és a terminál bezárt éttermeiért, ezért Rómának már bölcsebben vágtam neki, a 10:40-es járattal, amit ugyan a legrosszabb hírű társaság üzemeltetett, mégis pontosan landolt Róma kisebbik, Ciampino repterén.
Amikor azt írom kis reptér, ez tényleg aranyosan aprócska, amit hazafelé meg is szenvedtem, de kifelé menet tökéletes. Ahogy kilépsz a perzselő napra, máris ott állnak a buszok és taxik, csak jegyautomata nincs sehol. Egy ott dolgozó kedvesen megmutatta merre menjek: elküldött a reptér biztonsági ellenőrzéséhez. Végül egy ősi módszert választottam, és az egyik buszsofőr kezébe adtam pár eurót, hogy vigyen be a főpályaudvarra. A buszon bőszen telefonálni kezdtem, hogy mi a helyzet a szálláson – ahová a többiek hamarabb érkeztek –, majd némi szenvedés után kiderült, nincs áram, úgyhogy mindenkinek le van merülve a telefonja. Nem itt gyűlt meg a bajunk először az olaszos áramszolgáltatással.
A vasútállomásnak álcázott plázából egyből metróra pattantam, és egy ismerős helyen szálltam le. A Cornelia állomás nem csak azért állt közel a szívemhez, mert három évvel ezelőtti túrám alatt is mindennap itt szálltam át, hanem azért, mert éreztem benne egy szelet otthont. Miskolcon az Újgyőri főtér, a Búza-tér, vagy a pesti Blaha Lujza tér mind ott tömörül egy helyen, 40 fokban, pálmafákkal, mediterrán színekben. Az egész út során kizárólag ott és akkor érkezett meg a buszom időben.
Rómát nehéz megunni. Hiába jártam már itt, nem múlt el a varázsa annak, hogy mindenütt történelmi helyszínekbe és épületekbe botlik az ember. Sőt, még az átlagos, szűk kis utcák is – ahol átmegy a lábadon az olasz Colin McRae egy Fiat 500-zal – bájos, tipikus olasz utcák. Persze ez csak túlromantizálás. Ugyanúgy meg lehet unni a Colosseum látványát, ahogy én természetesnek veszem, hogy ott a Parlament a Duna-parton.
Pár kötelező elem, a Trevi-kút, a Pantheon és a II. Viktor Emánuel-emlékmű után naplementére felcaplattunk a narancsligethez, ahol egy kedves indiai árustól kértünk hat nagyüveges Peronit és miután 5 percig derékig a hűtőben kutakodott, kaptunk egy Heineken-t, egy világos és két szűretlen Ichnusa-t és kettő kisüveges Peronit, végül is sör volt mindegyik. Meglepően kevesen voltak a narancsligetben, pedig a mellette lévő Aventin kulcslyuk előtt hatalmas sor állt, valahogy mégsem tévedtek be Róma egyik legszebb parkjába.
Este egy igazi olasz klasszikusra esett a választás. Én BigMac menüt kértem sörrel, mert itt kóla helyett kérhetsz sört, sőt tiramisu is van a Mekiben.
Másnap egy másik kevésbé ismert résszel, a Villa Borghese tájkerttel kezdtük, ahová már rutinosan gyalog jöttünk busz helyett. Egy helyi barátunk tanácsára mindenhová gyalog mentünk ahová a Google Maps szerint kevesebb mint 15 perc a különbség buszozás és sétálás között. A térkép alkalmazásokban lévő buszmenetrend szinte sose fedi a valóságot, ha mégis, akkor is csak véletlenül. A Villa Borghese pedig élőben is olyan szép, mint a képeken, csak a fű volt jobban kiégve.
A következő állomás a leggrandiózusabb és talán egész Róma legszebb helye a Forum Romanum. Már a 8. század óta lényegében elhagyatott, de a mai napig elkápráztató.
Persze, megnéztük a Colosseumot is, ha már arra jártunk, az éjszakát pedig a Tevere partjától nem messze töltöttük. Tényleg átment valakinek lábán egy autó (három éve ilyenkor hasonló baleset miatt a társaság egyik tagját tolószékben vitték fel a repülőre). Aki Rómában jár mindenképp üljön be a Caffè Perùba, ami a neve ellenére a belváros egyik legrégebbi kocsmája, és a helyiek között is népszerű hely.
Másnap a Vatikában letudtuk a kötelezőt. Jó kelet-európai, fitt fiatalok volnánk, úgyhogy a Szent Péter-bazilika kupoláját nem lifttel, hanem lépcsővel vettük célba. Egyébként is, a lift csak az út harmadáig tart, utána mindenki lépcsőzik.
Még itt, a legturistásabb helyen is van kevésbé ismert rész: bárki lemehet a bazilika alá, a Vatikáni Nekropoliszban, Szent Péter és több pápa sírjához. A bejárat kissé trükkös: ha szemben állunk a bazilikával, akkor a jobb sarkában a mosdók folyosóján kell végig menni és követni a feliratokat. Ha sikerül a mutatvány, akkor bejárhatjuk a föld alatti rendszer egy részét és a bazilika közepén érünk fel újra a felszínre.
Miután meglátogattuk a Vatikán szent dohányboltját, ahol rózsafüzért, bibliát és szent képeket is árulnak, beültünk egy jó értékelésű étterembe ebédelni, vasárnap öt óra körül. Nem is a napszakkal, inkább a hétvégével lehetett a baj, mert elképesztően enervált pincérekkel találkoztunk, de az étel legalább jobb volt, mint ahol előző nap ettünk. Az egy igazi tourist-trap volt, igaz nem a lehúzós, de legalább kaptunk ingyen pezsgőt és limoncellot. Aznap este még rutinosan rommá áztunk a buszra várva, majd megint elment az áram.
A következő nap könnyes búcsút vettem a többiektől, akik vonattal indultak tovább Pisába, nekem pedig volt még közel egy teljes napom. A helyi barátunk bevitt a Római Magyar Akadémiára, ami Róma egyik legszebb útján, a Via Gulián szó szerint egy palota. Ez tényleg egy rejtett kincs a városban, ahová szívesen várnak mindenkit.
Megnéztem még az Angyalvárat és a Santa Maria Maggiore Bazilikát, de ezt az utolsó napot már olaszosan vettem: itt-ott ücsörögtem és kávézgattam a napon.
A reptérre kifelé menet volt egy kisebb balesetünk, de a buszsofőr meg sem állt, úgyhogy időben kiértem a már ismerős Ciampino reptérre, ahol az egyik leglassabb biztonsági ellenőrzés és táska turkálás, naptej kidobás után bent voltam a terminálban. Az egész reptéren van egy bolt és három „étterem”, amiből az egyik egy olyan McDonalds, aminek nincs konyhája, sőt dolgozói se. Csak székek vannak és egy klasszikus mekis rendelős táblagép. Rendelsz, fizetsz és 10 perc múlva bejön egy ember valami szervizajtón rendelési számokat kiabálva, kezében a barna papírtasakokkal. A mihez tartás végett késett egy kicsit a gép, úgyhogy éjfél után értem Pestre, négy zseniális nap után.
Öt nappal később folytattam a megszakított „nyaralást”, ami egyébként Balatonfüreden kezdődött – leszakadt felsővezetékekkel -, de már csak egy napnyi Bécs maradt benne. Bécs pedig egy hívogató város. „Bécs olyan, mint Budapest, csak működik.”
