Az első részben átvettük, hogy miként alakult ki, épült és fejlődött a svájci óraipar a hugenottáktól kezdve egészen a hangvillás kvarcokig. Most, a második részben pedig megismerjük a kvarcválságot és azt, hogy miként élték túl azt a svájci óraipari szereplők. Vagy épp miként nem.
A japánok erőssége, a svájciak ballépései
A kvarckristály, ami köré az egész történet épül, egy a természetben is előforduló anyag, aminek piezoelektromos tulajdonságát használta fel az óraipar. Az itt használt, átlagosan 4 milliméter hosszúságú kvarckristály feszültség hatására (elem) stabilan 32768 Hertzes frekvencián rezeg, ezt pedig egy integrált áramkör szabályozza úgy, hogy egy apró léptetőmotor a másodpercmutatót egy másodpercenként léptesse.
Bár alapvetően bonyolultnak tűnik, onnantól kezdve, hogy 1969-ban a Seiko megalkotta az első kvarcórát Astron néven, elképesztő iramú fejlődésnek indult. A hetvenes-nyolcvanas évek pedig a tökéletes táptalaja volt ennek a technológiának, a mikroelektronikai fejlődés üteme rendkívüli volt, így az egyre elterjedtebb és olcsóbb megoldást szinte bármilyen árkategóriájú órába be tudták építeni. Mivel nem kellett több száz apró alkatrészt, karokat, fogaskerekeket kézzel összerakni, a kvarcszerkezetek legfőbb alkotóelemei mind gyártósoron készültek, és csak a folyamat legvégén volt szükség emberi beavatkozásra, lényegesen olcsóbb és gyorsabb volt az előállításuk, és nem csak az előállításuk, hanem maguk az órák is, amikbe beépítették ezeket.
A Bush-kormány alatt volt időszak, amikor az F91W puszta birtoklása elegendő volt arra, hogy őrizetben lévő (!) tulajdonosát összekössék feltételezett terrorizmus gyanújával. Így azokat, akiket tévesen vádoltak, de ilyen órájuk volt, az esetek többségében elfogultan vádolták (ezt WikiLeaks iratokból tudhatjuk – forrás: iconeye.com).
Mi több, Osama Bin-Ladenről közzétett híressé vált képen pont egy F91W-t visel. Nem volt könnyű a Casionak, amikor egyre többször kötötték össze az Al-Kaidával, talán jól is tették, hogy azon kívül, hogy elhatárolódtak a terrorszervezettől, nem mentegették magukat. Ismerünk hasonló történetet napjainkból: a Toyota és az ISIS szervezet nem létező kapcsolata.
A kvarcórák pontossága a mechanikus órákhoz képest magas és stabil rezgésszám miatt kiemelkedő volt, főleg a mechanikus órák napi akár több másodperces eltéréséhez képest, így az emberek új technológiát és a korábbinál lényegesen jobb pontosságot kaptak töredék áron. És nem a gagyi, műanyag, eldobható órákra kell gondolni, hanem jó minőségű, krómozott, vagy aranyozott, sőt az idő haladtával egyre több esetben acél tokos kvarcokra.
A svájciak próbáltak reagálni és elkezdtek kísérletezni a kvarc felhasználásával. A technológia ismert volt, már csak a megfelelő körítést és automatizált gyártást kellett volna megoldani. Viszont közbelépett az egó és a gőg: a svájciak nem akarták a saját, tradíciókra épülő óraiparukat egy szinten emlegetni az olcsó kvarcórákkal. Akik a legjobban szenvedtek, azok a középkategóriás gyártók voltak, mint például az Omega, Tissot, Longines. Nicolas Hayek, a későbbi Swatch Group atyja elmondása szerint a 80-as évek elejére az Omega palettáján 2000 létező modellváltozat volt. Próbáltak minden szegmensben jelen lenni, az olcsó, aranyozott tokos kvarcóráktól kezdve a középkategóriában sőt, a felső kategóriában is.
Jól mutatja a paletta felhígulását, hogy 1974-ben az Omega ~190.000 darab kronométer tanusítvány-igényt nyújtott be, tehát ennyi órát bocsájtott a COSC vizsgálatára, míg 1980-83 között évente csupán 30.000 darabot, a Rolex pedig tartotta a 200.000 körüli számot, sőt, egyre csak növekedett. Az 1985-90 közötti 5 év volt az, amikor jó néhány évtizedre megpecsételődött a két gyártó versengése, ekkor az Omega átlagosan évi 5.650 kronométer minősítésű órát készített, míg a Rolex megközelítőleg 600.000 darabot évente, ezzel a kronométer szabványt teljesítő, COSC certifikáttal rendelkező új órák piacának 90%-át a Rolex uralta.
A luxuskategóriás gyártók is próbálkoztak a kvarcszerkezetek előállításával, viszont tudták, hogy ha alacsony(abb) árkategóriába csúsznak a kvarcórákkal, azzal a saját luxus-létüket kérdőjelezik meg, így elkezdték felfelé tolni az áraikat, hogy minél jobban eltávolodjanak az alsó és középkategóriától, minden szempontból. Többek között ez is vezetett ahhoz, hogy ha megfigyeljük, hogy az infláció, a munkaerőpiaci, és egyéb árak természetes változásához képest sokszorosan drágultak a luxusórák az elmúlt közel 40 évben.
Ettől függetlenül, maradtak márkák, amik az erős piaci és stabil anyagi helyzetük miatt tudták magukat tartani, és nem kellett összeolvadni más márkákkal, csökkenteni a kínálatot, vagy egyenesen csődöt jelenteni.
Mi történt viszont a többi márkával, amik nem tudták volna önállóan talpon maradni? Mitől annyira fontos a Swatch a svájci óraiparnak? Lapozz, a következő oldalon kiderül!
