A svájci óraipar kialakulását talán a 18. századra jegyezhetnénk, a fellendülése és kiemelkedő fejlődése mégis a huszadik századhoz köthető. Minél közelebb kerülünk az órák világához, minél jobban elmélyülünk benne, annál inkább átláthatjuk és megérthetjük annak mostani működését. Látjuk a márkákat, technológiát, fejlesztéseket. Az óraipar, a maga romantikus módján, hasonlóan, de mégis egész másként működött a huszadik század elején.
Annak idején a legtöbb gyártó független és önálló volt. Voltak szervezetek, amik összefogták a gyártókat. Sok cég saját szerkezeteket fejlesztett, többen pedig nagyobb szerkezetgyártótól vásároltak, esetleg más márkáktól. Voltak kimondott-kimondatlan szövetségek, mint a Tissot és Omega, vagy a Jaeger-LeCoultre és Cartier együttműködése és még számtalan ilyen. De mondhatjuk azt, hogy a cégek önállóak voltak és amikor egy adott gyártó óráját megvettük, akkor pontosan tudhattuk, hogy mit kapunk kézhez.
Miután Franciaországból az azzal határos Svájcba érkeztek, gyakorlatilag bármilyen munkát elvállaltak azért, hogy megélhetéshez jussanak és mindeközben, a terméketlen időszakban felhasználhassák eredeti szakmájukat. Télen, a hótól elzárt, többek között Jura hegység beli kisvárosokban, falvakban rekedve bérmunkákat vállaltak. A kifejezetten olcsó munkaerő vonzóvá vált a genfi órásmesterek számára, és a téli időszakban a tehetséges, szakképzett hugenottákat bízták meg különböző alkatrészek gyártásával -vagy gyártatásával, ugyanis a szakmájukban kiemelkedő hugenották a helyi parasztságot tanították be a munkafolyamatokra-.
A svájci óra -tradicionális- minősége is köthető ehhez a vonalhoz, ugyanis az alkatrészkészítők kénytelenek voltak a lehető legjobb minőségben dolgozni, hogy ne veszítsék el a munkájukat, ez a gondos előrelátás -amit egyébként természetesnek is vehetnénk- alapozta meg a svájci óraipar híres minőségét. Ennek is köszönhetjük, hogy A.L. Breguet, és A.L Perrelet, akik úttörői az óraiparnak, már svájci földön kezdték munkásságukat.
Kevésbé historikusra, annál gyakorlatiasabbra véve a történetet, a különböző alkatrészek elkészítésére specializálódott házak lassan kinőtték magukat, műhellyé, manufaktúrává váltak.
Ezekből a kis manufaktúrákból váltak azok a cégek, melyek később -mint a cikkben olvasható- az Ebauches SA-ba léptek. A genfi órásmesterek, akik összeszerelték az alkatrészeket, és elkészítették az órát, mint terméket, pedig az SSIH és ASUAG tagjai lettek.
A svájci, azon belül is a genfi órásvilág zártságáról sokat elmond F.A. Jones legendája, aki nem kizárólag a festői szépsége miatt alapította cégét Schaffhausenben, hanem mert idegen származása miatt, minthogy amerikai volt, a genfi órásmesterek zárt világába “nem kerülhetett be”. És milyen érdekes, a drága amerikai, és az olcsó (!) és precíz svájci munkaerő miatt jött Európába.
Ezzel párhuzamban a francia forradalom társadalmi rétegződésre gyakorolt hatása, a polgárság -gazdasági- megerősödése is egy nélkülözhetetlen jelenség volt ahhoz, hogy ez a megerősödött réteg, aminek tagjai többek között tanárok, orvosok, ügyvédek, kereskedők voltak, megengedhessék maguknak az órát, mint ékszert, és egyben eszközt. Ez a társadalmi átalakulás egy olyan igényt hozott magával, amivel a svájci óraipar elindult azon az úton, amin ma is jár.
A másik lényeges esemény a vasúti utazás kialakulása, mely a 19. századot kísérte végig, és tette egy másik szemszögből elengedhetetlenné az órákat.
Az 1975-80 előtti svájci óraipart egy kedves belterjes iparos közösségként is felfoghatjuk. Habár az “iparos közösség” talán degradálóan hangozhat, egyáltalán nem az. A legképzettebb szakemberek dolgoztak nap, mint nap azon, hogy az általuk tervezett órák pontosabbak, minőségibbek, naprakészebbek, és időtállóbbak legyenek. Amiért pedig bátorkodom belterjes közösségnek nevezni ezt az egész legendás ipart, annak az az oka, hogy a legnagyobbak is használták egymás fejlesztéseit, termékeit. Minden alkatrésznek, elemnek, egységnek megvolt a maga -pár- specialistája, és mindenki azzal foglalkozott, amihez értett. Ezek közül is kiemelendő a hajszálrugó, ami az óra pontosságát leginkább befolyásoló tényező. A gyártási pontosságban és minőségben nem lehetett kompromisszum, ennek az alkatrésznek a gyártása, tömeggyártása rendkívüli szakértelmet igényelt. Napjainkban is még csak néhány gyártó kezdte el saját hajszálrugóit gyártani, példaként az Omega, Patek Philippe és a Rolex, a gyártók nagyrésze továbbra is erre specializálódott cégtől vásárolja ezt az alkatrészt (Breguet, Nivarox).
Négy fontos szervezetet kell megemlítsünk, még a történet elején.
- 1924: FH – Svájci Órás Szövetség
- 1926: Ebauches SA – Szerkezet és alkatrész gyártók szervezete
- 1930: SSIH – Órakészítők, tokozók szervezete
- 1931: ASUAG – Általános Svájci Óragyártó Rt.
Történelmileg két fontos esemény hívta életre a szervezeteket. Az első világháború és az utána következő ipari fejetlenség, valamint a húszas évek végére beteljesedő gazdasági válság. Az első világháborúban sok gyártó cég a hadiipart kiszolgálva próbált életben maradni, a világháború után pedig az óraszerkezetek, alkatrészek gyártására való visszaállás nem ment zökkenőmentesen. A háború utáni években a korábban felhalmozott készletet nem, vagy csak nagyon nehezen lehetett értékesíteni, a kisebb manufaktúrák, alkatrészgyártók, tokozó cégek külön-külön nem találtak volna megoldást a kialakult helyzetre. Ekkor alakult meg a Svájci Órás Szövetség (továbbiakban FH), aminek a legfőbb célja a szakma összefogása és egyfajta iránymutatás volt.
Két évvel később jött létre az Ebauches SA, ami a szerkezetgyártókat fogta össze, kifejezetten demokratikus módon. Szabályozták -korlátozták- az alkatrészek és szerkezetek exportját -ezzel megállítva például az Észak-Amerikába exportált szerkezetek dömpingjét lsd. Hamilton és Bulova-, árminimumban egyeztek meg -elkerülve a “készletkisöprő”, vészesen alacsony árakat-, és bizonyos alkatrészeket, szerkezet elemeket szabványosítottak. Ami a demokratikus mód, hogy az Ebauches SA-ba lépő vállalatok megőrizhették a cégen belüli önállóságukat, az ESA nem szólt bele a cég működésébe, felépítésébe és ügyvitelébe.
Már csak az óragyártó, óra összeszerelő cégekről nem tettünk említést. Akkoriban – mint ma is, de erről később– sok cég a szerkezeteket vásárolta, a tokot, számlapot, mutatókat egyedileg készíttette, mindössze a forma, dizájn és az összeszerelés maradt házon belül. Őket tokozó cégeknek nevezzük napjainkban. Bár ez a kifejezés határozottan negatív, most ettől tekintsünk el, és ezt kezeljük egyszerű tényként. Tehát az SSIH a Tissot és az Omega kezdeményezésére jött létre 1930-ban, hogy összefogja az órakészítő cégeket, azokat, melyek végül a kész órákat értékesítik egy kész márka, arculat mögül. Fontos hozzátenni, hogy ezek a cégek nem kizárólag tokozócégek voltak, voltak közöttük olyanok is, melyeknek volt saját fejlesztésük.
Mivel mindezek a szervezetek is kevesek voltak ahhoz, hogy egy kézben összefogják a svájci óraipart és egységben tudják kezelni a húszas évek végére kialakuló gazdasági válságot, 1931-ben létrejött az ASUAG.
Az ASUAG-nak már nagyobb rendelkezési és átszervezési joga volt az órás cégekben, így központosítva az ipar erejét és tudását már volt lehetőség “reformok” elvégzéséhez. Ezek pedig nem késlekedtek. Több, apró szerkezet, vagy alkatrészgyártó cég is egyesült ekkoriban, és az addig jól menő, függetlenségéért és önállóságáért kitartóan harcoló Eterna is a beolvadás mellett döntött, viszont így jogilag osztódnia kellett. Így maradt, és az ASUAG-hoz csatlakozott az Eterna, és létrejött a mai napig működő ETA, ami pedig az Ebauches SA-ba, tehát a szerkezetgyártók szervezetébe lépett be. A szerepek ezután mondhatjuk, hogy le lettek osztva, az automata szerkezetek gyártását és fejlesztését az ETA végezte, a komplikációkat és kronográfokat a Landeron, a Valjoux és a Venus készítették, a kézihúzós werkeket pedig többek között a Peseux, Unitas és az FHF.
Ezek a szervezetek az óragyártók jelentős részét magukba foglalták, de nem mindet. Voltak, maradtak független gyártók, akik önállóan talpon tudtak maradni, jellemzően -de nem kizárólag- olyan márkák, amik a munkafolyamatok többségét házon belül végezték el.
Ennek szellemében telt az ezt követő nagyjából 40-50 év. A svájci óragyártás a központosítás, legalábbis központi irányítás hatására új erőre kapott, és ismét a fejlesztésekre és a kiváló svájci minőség megőrzésére koncentrálhatott. A huszadik század második felében meredeken ívelt felfele a fejlesztések száma: automata felhúzás sorozatgyártása, vízálló óratokok elterjedése, a koronazár, a zafírüveg, antimágnesesség, a kvarckristály, és a kvarcórák megjelenése.
A svájci óragyártás ismertségét nem a kvarcóráknak köszönheti. Történelme során mindig a mechanikus szerkezetek fejlesztésében járt élen de a fejlődő technológiával -ha valamennyivel lemaradva is, de- haladniuk kellett. Itt mindenképpen meg kell említenünk az amerikaikat. 1952-ben az Elgin óragyártó bemutatta az elemmel működő szerkezetet. Ez még aránylag távol áll a mai kvarcóráktól, felépítésében inkább hasonlított a mechanikus karórákra, és a legfőbb különbség a motorrugó helyettesítése volt -elemmel-.
1960-ban a Bulova bemutatta a legendás Accutron elnevezésű szerkezetet. A mostani kvarcóráktól kifejezetten eltérő megoldást alkalmaztak. Az elem volt az energiaforrás, és billegő helyett két darab, 360Hz frekvencián működő hangvilla volt a regulátor. Ez a frekvencia adta a jellegzetes, búgó hangot a szerkezetnek.
Bár a technológia működött és a mechanikus óráknál lényegesen pontosabb volt, még kiforratlan volt és voltak olyan gyermekbetegségei, amiket sosem nőtt ki.
Ilyen az Omega és Tissot (és még több más márka) által közösen használt f300Hz is, melynek alapja a Bulova szerkezete alapján készült. Emellett az Omega rengeteg pénzt és időt ölt saját werk kifejlesztésébe, amiből mindössze 10.000 darabot gyártottak, kifejezetten bonyolult volt és mint látjuk, a kvarc később elmosta.
A hangvillás kísérletezések utolsó éveivel párhuzamban indult el a svájci kvarc-ipar, ami a kvarckristály ~32kHz rezgését használta regulátornak (kvarckristály, mint piezoelektronikus oszcillátor), ezáltal nagyon nagy pontosság vált elérhetővé, szemben a mechanikus órák 3-6 Hertzével, vagy a hangvillás szerkezetek 300 Hertzével.
A svájci gyártók talán félreértelmezhették a kvarc szerkezetekben levő lehetőségeket, aminek titka alapvetően az olcsó előállíthatóság, és a könnyen elérhető nagy pontosság volt.
Az 1970-es évek második felében, 1975-80 között pedig a távol-keletről beáramló kvarcórák terjedésével teljesen felborult a harmincas évek óta stabil svájci óraipar. Csak úgy, mint a francia forradalom után, ismét átértelmeződött az óra jelentése. A történetünkben pedig elérkeztünk a következő fontos megállóhoz, ami kvarcválságként terjedt el a köztudatban. Erről szól majd a sorozat második része [LINK]. A harmadik részben [LINK] pedig átvesszük majd a gyártók és szerkezetek 21. századra kialakult helyzetét, így azt is, hogy miért kerül egy stopperes IWC-be ugyanolyan kaliberszámú szerkezet, mint egy stopperes Tissot-ba, megismerjük miként próbálta felhasználni monopol helyzetét az ETA és bemutatjuk a jelenleg aktív és a svájci óraipar jelenében/jövőjében fontos szerepet játszó szerkezetgyártókat.
A források között kiemelt jelentőségű Bredán Dávid írása a 89-90. (2014) Óra-ékszer magazinban.
