Mielőtt folytatjuk a történetet, álljunk meg pár mondatra egy másik fontos személynél, akit úgy hívnak Jean-Claude Biver, jelenleg a TAG Heuer ügyvezetője és igazgatósági tag az Hublot-ban. Az 1949-ben született közgazdász-üzletember és óraipari mágus zsenije az alábbi történetben fejezi ki magát leginkább: Biver, miután közgazdászatból/vállalatvezetésből diplomát szerzett a lausanne-i egyetemen, ideje nagyrészét Vallée de Joux-ban töltötte, ami az óragyártás szilícium völgye.
Kép: maryannenjeri.wordpress.com
Itt ismerte meg Jacques Piguet-t, a Piguet szerkezetgyártó vezetőjét, valamint apja révén az Audemars Piguet óragyártó aktuális ügyvezetőjét. Iskolázottságának és újdonsült barátainak köszönhetően munkát kapott az AP-nél mint üzeltkötő, amit egy év után otthagyott az Omegáért, de ismét egy év után visszatért a völgybe. Ekkor lépte meg azt, amivel bebizonyította tehetségét: 1981-et írunk, Jacques Piguet és Biver megvásárolta a ’70-es években becsődölt Blancpain jogait. Ez a gyártó sosem akarta, vagy éppen nem tudta felvenni a fonalat a kvarcgyártókkal, így egyértelmű volt a sorsa. Biver ezt használta ki, feltámasztották a márkát és azzal a szlogennel kampányoltak, hogy „1795 óta egyetlen kvarc Blancpain sem készült. És nem is fog.”
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
Biver szinte az ellenkezőjét csinálta annak, mint amit Hayek. Nem hajolt meg az olcsó órák előtt, hanem jelentést és jelentőséget adott a drága mechanikus óráknak. Marketing szintjén legalábbis biztosan. Nem csökkentette az árakat, hanem növelte, de bejött neki. 1992-ben 50 millió svájci frankért adta el Nicolas Hayek SMH-jának azt a Blancpaint, amit 11 évvel korábban 22 ezer frankért vett meg. Ekkor igazgatósági tag lett az Swatch Group-ban, valamint átigazolt a csoporthoz tartozó Omegához és a termékfejlesztésért és marketingért lett ő a felelős. Az ő munkájának az eredménye, hogy James Bond ismét svájci, sőt, Omega karórát kezdett hordani.
James Bond a fiktív brit kém a kezdetektől, tehát az 1962-es Dr. No-tól kezdve Rolexet hordott. 1977-től viszont 6 részen keresztül, 1985-ig Seikot viselt -kivéve azon a néhány képkockán, amin véletlen más maradt rajta, például egy Datejust-, ez ha nem is szentségtörés, de Bond-őrülteknek egy érdekes változás, elvégre a brit titkos ügynök sokkal inkább összeköthető egy tradicionálisabb, de mégis naprakész svájci órával, mint az LCD megjelenítős japán társaival. 1987-től 1989-ig a Timothy Dalton-féle két részben már ismét előkerültek a svájci darabok, először egy TAG Heuer búvár, majd egy Rolex Submariner, és 1995-től, Pierce Brosnan megjelenésével együtt érkezett az Omega is, és szponzorálja azóta is a filmet.
2003-ban, amikor az Omega léte már biztos volt, először az Hublot-hoz ment, majd a TAG Heuerhez, és munkájának eredményessége mindkét gyártónál meglátszik. Az Hublot egy felfuttatott luxusmárka lett, a TAG pedig fél lépcsővel lejjebb pozicionálta magát, de nem hagyott fel a fejlesztésekkel.
Gyártók és cégcsoportok
Bátran kijelenthetjük, hogy napjainkban nagyon kevés tényleg önálló márka van, ami még nem került befektetői csoportok kezébe. Nem feltétlen rosszak ezek a csoportok, láthatjuk, hogy egy tisztábban látó cégvezetés a csoportba tartozó gyártókat, erőforrásokat úgy mozgatja, hogy az a legköltséghatékonyabb legyen. Sokszor nem a bizonytalan helyzet, hanem a tulajdonos család maga volt az oka, hogy egy-egy márkát bekebeleztek a csoportok. Amikor az utolsó, órákkal foglalkozó leszármazott is meghal, és a családból már nincs ki tovább vigye az üzletet, akkor a legegyszerűbb megoldás eladni a céget. A befektetők pedig ezeket a helyzeteket mindig ki tudták használni.
A 21. század óragyártását befektetők szempontjából 3 fő csoport irányítja. A már emlegetett Swatch Group, a Richemont – ami az SIHH alapítója – és az LVMH. Vannak apróbb csoportok, mint a Kering, vagy a Citychamp, japánban pedig a Citizen holding és Seiko a legjelentősebb.
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
A Keringhez tartozik például az Ulysse Nardin és a Girard-Perregaux, a Seikohoz a Credor, Orient, Seiko, a Citizenhez pedig az Alpina, Arnold&Son, Bulova, Frederique Constant. Önállónak számít a Chopard, Patek Philippe, Nomos, Raymond Weil, Audemars Piguet és a Rolex, csak hogy az ismertebb neveket soroljuk.
Ennek a szisztémának az elterjedése magával hozta azt is, hogy a márkákat újra kell pozicionálni. Nem lehet egy csoport 10 márkája közül mondjuk 4 konkurens. A Swatch Groupnál látszik igazán, hogy ez hogy működött. A Tissot-t átpozicionálták a Swatch fölé, de a létra aljára és házon belüli konkurenciát állítottak neki az egyébként lényegesen alacsonyabb számokat produkáló Certina képében.
A Longines – Rado – Omega hármasból az Omegát helyezték előre, az lett a csoport húzóneve, a Rolex-szel próbálták egy helyre pozicionálni, hamarosan rátértünk arra is, hogy ez mennyire sikerült. A Longines lett a klasszikus, elsősorban elegáns vonal a középkategóriában, a Rado pedig a high-tech anyagokkal (kerámia különböző felhasználási módjai) dolgozó középkategóriás. A Blancpain megvásárlásával pedig a luxuskategóriába is beléptek, erős történelmi szállal. Mellette ott van még a Jaquet Droz, ami pedig tényleg a haute horologerie-t, tehát az órakészítés magasiskoláját követi.
A LVMH (Louis Vuitton Moet Hennessy) csoport is ügyesen pozicionálta márkáit, de fontos hozzátenni, hogy J.C. Biver érkezése után kezdődött az igazi átalakulás, nagyjából ekkor vette meg a Zenithet és a TAG-ot, tehát 1999-ben, és csak 2008-ban az Hublot-t. A három fő márkát kellet úgy elhelyezni, hogy ne csak egymásnak ne legyenek konkurenciái, de megpróbálják lefedni a piac lehető legnagyobb területét. Mivel stílusában mindhárom különbözött egymástól, és egyébként is más árkategóriában működtek, így csak élesebbé kellett tenni a határokat. A TAG Heuer-nél árat csökkentettek, így az árban az Omega alá került, a Zenithet körülbelül az Omega árszintjére, az Hublot-t pedig a luxuskategóriába pozicionálták.
A Richemontnál elsősorban felső-, és luxuskategóriás gyártók sorakoznak. A kínálat aljának minősül a Baume&Mercier és a Montblanc, majd a Panerai, IWC, Jaeger-LeCoultre, Cartier, Vacheron Constantin. Itt is elég egyértelmű a márkák szerepének a leosztása, annyi különbséggel, hogy itt nagyobb átfedés van bizonyos szegmensekben. Például az IWC és a JLC itt-ott összeérnek, a JLC és a Cartier is, a B&M a Montblanc-nal, viszont csoporton belüli konkurenciát képeznek, a Richemont szempontjából szinte mindegy, hogy melyiket veszik, de minden esetben kompenzálni kell egy új fejlesztéssel, új modellel, sorozattal.
A kisebb csoportok között olyan gyártók is rejtőznek, például a Citychampnél, ami egy kínai befektetőcsoport, mint a Corum, vagy az Eterna, az EganaGolpfeilnél a Junghans, a Fossilnál a Zodiac, vagy Watchlandnál a Franck Muller. Láthatjuk tehát, hogy nagyon kevés gyártó maradt, ami akár a cégfilozófia, akár a klasszikus családi háttér miatt ne került volna még befektetőkézre. Emlékezzünk csak, 2017 áprilisában vesztettük el a magánkézben levő vállalkozások közül a Breitlinget, az már csak hozzáadott érdekesség, hogy a CVC Capital, ami megvette, nem tulajdonol más órás céget, viszont autópálya üzemeltetőt, online szerencsejáték weboldalt, magánkórház üzemeltetőt igen, sőt, hogy ismertebbeket is mondjunk, az Avast vírusirtó és a Douglas parfümhálózat is az ő portfóliójukban van.
Hátrány, vagy előny a befektetői csoportok jelenléte?
Ha visszatekintünk, akkor látjuk, hogy minden, az egész világot érintő gazdasági megrázkódtatás után az óragyártók különböző csoportosulásokat hoztak létre. Először a harmincas években csak szervezeteket, aztán a hetvenes években már a befektetők jöttek házhoz, hogy mentsék (másképp mondva, hogy olcsón felvásárolhassák) a rossz helyzetben lévő márkákat. Tehát ismét csoportosulások jöttek létre. Egyrészről tőkésként lehetőséget adtak, és talpra állították a vert helyzetben lévő ipart, másrészről pedig új, a tradicionális, sokszor vaskalapos felfogásnál frissebbet hoztak be. Elsősorban marketing és termékfejlesztés terén. Ami ilyenkor elsőre eszembe jut, az a Bond-féle Seamaster, a feltámasztott és tudatos módon újraépített Blancpain, vagy az Hublot és ezekkel szemben láthatjuk a megváltozott jelentésű márkákat, mint a Tissot.
Az tehát biztos, hogy volt értelme, sőt szükség volt arra, hogy ezek a csoportok az óraiparba is beférkőzzenek. Most, 35-40 év elteltével látjuk azt igazán, hogy ennek mi a kézzel fogható pozitívuma: a fejlesztés. In-house, tehát a gyártó saját, önerőből készült szerkezete, különböző anyagokkal való kísérletezések, egyedi megoldások. A kezdeti uniformizálódás megfordult és újra mindenki egyedit, vagy sajátot csinál, mégis úgy, hogy ne sétáljanak bele abba, amibe már a 20-as, 30-as években sikerült.
ETA, Sellita, Miyota, Seiko, Soprod, saját, házon belüli szerkezetek, mit jelent a „Swiss Made” felirat valójában. Ezekről, az ETA monopolhelyzetéről, a Swatch Group rafinált húzásáról és a Svájci Gazdasági Versenyhivatal közbelépéséről, valamint a gyártók egyre jobb és jobb fejlesztéseiről lesz szó a svájci óraipar történetének harmadik részében.
Források: FH, ABTW, Swatch Group, europastar.com, ourplanet.com, bobswatches, Harvard Business Review. Omega címlapkép: MMC Musings
