Mielőtt folytatjuk a történetet, álljunk meg pár mondatra egy másik fontos személynél, akit úgy hívnak Jean-Claude Biver, jelenleg a TAG Heuer ügyvezetője és igazgatósági tag az Hublot-ban. Az 1949-ben született közgazdász-üzletember és óraipari mágus zsenije az alábbi történetben fejezi ki magát leginkább: Biver, miután közgazdászatból/vállalatvezetésből diplomát szerzett a lausanne-i egyetemen, ideje nagyrészét Vallée de Joux-ban töltötte, ami az óragyártás szilícium völgye.
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
Kép: maryannenjeri.wordpress.com
Itt ismerte meg Jacques Piguet-t, a Piguet szerkezetgyártó vezetőjét, valamint apja révén az Audemars Piguet óragyártó aktuális ügyvezetőjét. Iskolázottságának és újdonsült barátainak köszönhetően munkát kapott az AP-nél mint üzeltkötő, amit egy év után otthagyott az Omegáért, de ismét egy év után visszatért a völgybe. Ekkor lépte meg azt, amivel bebizonyította tehetségét: 1981-et írunk, Jacques Piguet és Biver megvásárolta a ’70-es években becsődölt Blancpain jogait. Ez a gyártó sosem akarta, vagy éppen nem tudta felvenni a fonalat a kvarcgyártókkal, így egyértelmű volt a sorsa. Biver ezt használta ki, feltámasztották a márkát és azzal a szlogennel kampányoltak, hogy „1795 óta egyetlen kvarc Blancpain sem készült. És nem is fog.”
Biver szinte az ellenkezőjét csinálta annak, mint amit Hayek. Nem hajolt meg az olcsó órák előtt, hanem jelentést és jelentőséget adott a drága mechanikus óráknak. Marketing szintjén legalábbis biztosan. Nem csökkentette az árakat, hanem növelte, de bejött neki. 1992-ben 50 millió svájci frankért adta el Nicolas Hayek SMH-jának azt a Blancpaint, amit 11 évvel korábban 22 ezer frankért vett meg. Ekkor igazgatósági tag lett az Swatch Group-ban, valamint átigazolt a csoporthoz tartozó Omegához és a termékfejlesztésért és marketingért lett ő a felelős. Az ő munkájának az eredménye, hogy James Bond ismét svájci, sőt, Omega karórát kezdett hordani.
James Bond a fiktív brit kém a kezdetektől, tehát az 1962-es Dr. No-tól kezdve Rolexet hordott. 1977-től viszont 6 részen keresztül, 1985-ig Seikot viselt -kivéve azon a néhány képkockán, amin véletlen más maradt rajta, például egy Datejust-, ez ha nem is szentségtörés, de Bond-őrülteknek egy érdekes változás, elvégre a brit titkos ügynök sokkal inkább összeköthető egy tradicionálisabb, de mégis naprakész svájci órával, mint az LCD megjelenítős japán társaival. 1987-től 1989-ig a Timothy Dalton-féle két részben már ismét előkerültek a svájci darabok, először egy TAG Heuer búvár, majd egy Rolex Submariner, és 1995-től, Pierce Brosnan megjelenésével együtt érkezett az Omega is, és szponzorálja azóta is a filmet.
2003-ban, amikor az Omega léte már biztos volt, először az Hublot-hoz ment, majd a TAG Heuerhez, és munkájának eredményessége mindkét gyártónál meglátszik. Az Hublot egy felfuttatott luxusmárka lett, a TAG pedig fél lépcsővel lejjebb pozicionálta magát, de nem hagyott fel a fejlesztésekkel.
Gyártók és cégcsoportok
Bátran kijelenthetjük, hogy napjainkban nagyon kevés tényleg önálló márka van, ami még nem került befektetői csoportok kezébe. Nem feltétlen rosszak ezek a csoportok, láthatjuk, hogy egy tisztábban látó cégvezetés a csoportba tartozó gyártókat, erőforrásokat úgy mozgatja, hogy az a legköltséghatékonyabb legyen. Sokszor nem a bizonytalan helyzet, hanem a tulajdonos család maga volt az oka, hogy egy-egy márkát bekebeleztek a csoportok. Amikor az utolsó, órákkal foglalkozó leszármazott is meghal, és a családból már nincs ki tovább vigye az üzletet, akkor a legegyszerűbb megoldás eladni a céget. A befektetők pedig ezeket a helyzeteket mindig ki tudták használni.
A 21. század óragyártását befektetők szempontjából 3 fő csoport irányítja. A már emlegetett Swatch Group, a Richemont – ami az SIHH alapítója – és az LVMH. Vannak apróbb csoportok, mint a Kering, vagy a Citychamp, japánban pedig a Citizen holding és Seiko a legjelentősebb.
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
A Keringhez tartozik például az Ulysse Nardin és a Girard-Perregaux, a Seikohoz a Credor, Orient, Seiko, a Citizenhez pedig az Alpina, Arnold&Son, Bulova, Frederique Constant. Önállónak számít a Chopard, Patek Philippe, Nomos, Raymond Weil, Audemars Piguet és a Rolex, csak hogy az ismertebb neveket soroljuk.
Ennek a szisztémának az elterjedése magával hozta azt is, hogy a márkákat újra kell pozicionálni. Nem lehet egy csoport 10 márkája közül mondjuk 4 konkurens. A Swatch Groupnál látszik igazán, hogy ez hogy működött. A Tissot-t átpozicionálták a Swatch fölé, de a létra aljára és házon belüli konkurenciát állítottak neki az egyébként lényegesen alacsonyabb számokat produkáló Certina képében.
A Longines – Rado – Omega hármasból az Omegát helyezték előre, az lett a csoport húzóneve, a Rolex-szel próbálták egy helyre pozicionálni, hamarosan rátértünk arra is, hogy ez mennyire sikerült. A Longines lett a klasszikus, elsősorban elegáns vonal a középkategóriában, a Rado pedig a high-tech anyagokkal (kerámia különböző felhasználási módjai) dolgozó középkategóriás. A Blancpain megvásárlásával pedig a luxuskategóriába is beléptek, erős történelmi szállal. Mellette ott van még a Jaquet Droz, ami pedig tényleg a haute horologerie-t, tehát az órakészítés magasiskoláját követi.
A LVMH (Louis Vuitton Moet Hennessy) csoport is ügyesen pozicionálta márkáit, de fontos hozzátenni, hogy J.C. Biver érkezése után kezdődött az igazi átalakulás, nagyjából ekkor vette meg a Zenithet és a TAG-ot, tehát 1999-ben, és csak 2008-ban az Hublot-t. A három fő márkát kellet úgy elhelyezni, hogy ne csak egymásnak ne legyenek konkurenciái, de megpróbálják lefedni a piac lehető legnagyobb területét. Mivel stílusában mindhárom különbözött egymástól, és egyébként is más árkategóriában működtek, így csak élesebbé kellett tenni a határokat. A TAG Heuer-nél árat csökkentettek, így az árban az Omega alá került, a Zenithet körülbelül az Omega árszintjére, az Hublot-t pedig a luxuskategóriába pozicionálták.
A Richemontnál elsősorban felső-, és luxuskategóriás gyártók sorakoznak. A kínálat aljának minősül a Baume&Mercier és a Montblanc, majd a Panerai, IWC, Jaeger-LeCoultre, Cartier, Vacheron Constantin. Itt is elég egyértelmű a márkák szerepének a leosztása, annyi különbséggel, hogy itt nagyobb átfedés van bizonyos szegmensekben. Például az IWC és a JLC itt-ott összeérnek, a JLC és a Cartier is, a B&M a Montblanc-nal, viszont csoporton belüli konkurenciát képeznek, a Richemont szempontjából szinte mindegy, hogy melyiket veszik, de minden esetben kompenzálni kell egy új fejlesztéssel, új modellel, sorozattal.
A kisebb csoportok között olyan gyártók is rejtőznek, például a Citychampnél, ami egy kínai befektetőcsoport, mint a Corum, vagy az Eterna, az EganaGolpfeilnél a Junghans, a Fossilnál a Zodiac, vagy Watchlandnál a Franck Muller. Láthatjuk tehát, hogy nagyon kevés gyártó maradt, ami akár a cégfilozófia, akár a klasszikus családi háttér miatt ne került volna még befektetőkézre. Emlékezzünk csak, 2017 áprilisában vesztettük el a magánkézben levő vállalkozások közül a Breitlinget, az már csak hozzáadott érdekesség, hogy a CVC Capital, ami megvette, nem tulajdonol más órás céget, viszont autópálya üzemeltetőt, online szerencsejáték weboldalt, magánkórház üzemeltetőt igen, sőt, hogy ismertebbeket is mondjunk, az Avast vírusirtó és a Douglas parfümhálózat is az ő portfóliójukban van.
Hátrány, vagy előny a befektetői csoportok jelenléte?
Ha visszatekintünk, akkor látjuk, hogy minden, az egész világot érintő gazdasági megrázkódtatás után az óragyártók különböző csoportosulásokat hoztak létre. Először a harmincas években csak szervezeteket, aztán a hetvenes években már a befektetők jöttek házhoz, hogy mentsék (másképp mondva, hogy olcsón felvásárolhassák) a rossz helyzetben lévő márkákat. Tehát ismét csoportosulások jöttek létre. Egyrészről tőkésként lehetőséget adtak, és talpra állították a vert helyzetben lévő ipart, másrészről pedig új, a tradicionális, sokszor vaskalapos felfogásnál frissebbet hoztak be. Elsősorban marketing és termékfejlesztés terén. Ami ilyenkor elsőre eszembe jut, az a Bond-féle Seamaster, a feltámasztott és tudatos módon újraépített Blancpain, vagy az Hublot és ezekkel szemben láthatjuk a megváltozott jelentésű márkákat, mint a Tissot.
Az tehát biztos, hogy volt értelme, sőt szükség volt arra, hogy ezek a csoportok az óraiparba is beférkőzzenek. Most, 35-40 év elteltével látjuk azt igazán, hogy ennek mi a kézzel fogható pozitívuma: a fejlesztés. In-house, tehát a gyártó saját, önerőből készült szerkezete, különböző anyagokkal való kísérletezések, egyedi megoldások. A kezdeti uniformizálódás megfordult és újra mindenki egyedit, vagy sajátot csinál, mégis úgy, hogy ne sétáljanak bele abba, amibe már a 20-as, 30-as években sikerült.
ETA, Sellita, Miyota, Seiko, Soprod, saját, házon belüli szerkezetek, mit jelent a „Swiss Made” felirat valójában. Ezekről, az ETA monopolhelyzetéről, a Swatch Group rafinált húzásáról és a Svájci Gazdasági Versenyhivatal közbelépéséről, valamint a gyártók egyre jobb és jobb fejlesztéseiről lesz szó a svájci óraipar történetének harmadik részében.
Források: FH, ABTW, Swatch Group, europastar.com, ourplanet.com, bobswatches, Harvard Business Review. Omega címlapkép: MMC Musings
