A Jaeger-LeCoultre (JLC) az egyik legérdekesebb figurája a svájci óraiparnak. Nagy múltú, tradicionális gyártó, aki elsősorban az elegánsabb irányzatokat követi. Elképesztő tudás és tapasztalat van a birtokukban és az óráik minősége megkérdőjelezhetetlen.
A márkáról
Ezekkel eddig is tisztában lehettünk, ha a termékeiket nem is láttuk, de az áraikat igen. Jelen kollekciójuk legolcsóbb darabja a Master Control Date, 5900 euróról indul, utána az egyik legismertebb órájuk következik különböző változatokban, a Reverso, 6100-tól. A stopperes Master éppen 8000 euró fölött kapható, holdfázist is kijelző órát pedig 8700-tól szerezhetünk meg. Azt tehát látjuk, hogy nem az alsó, vagy a középkategóriában indulnak.
Az igazán érdekes, hogy míg komplikációk és minőség terén az abszolút magasiskolát a Haute Horlogerie-t képviseli, addig valamiért mégsincs ott a szentháromságban, ahogy az angol nevezi, The Trinity, tehát az Audemars Piguet, a Patek Philippe, és a Vacheron Constantin hármasa. Régóta járja, hogy az óraipari szentháromság valójában 3+1 gyártó, hisz a JLC-nek is közéjük kéne tartoznia.
Azt például kevesen tudják, hogy a JLC minden szerkezetét saját maga készíti, nincs az az alkalmazott, aki fel tudná sorolni az összes werkjüket, annyit fejlesztettek már, különböző méretekben, formában és komplikációval. Sokáig szállítottak az IWC-nek, az Audemars Piguet-nek, Vacheron Constantinnek, sőt a Pateknek is. A Vacheronnal egy időben egy közös cégcsoportban is működtek 1938 és ’65 között, majd megsínylették a kvarcválságot, végül a német VDO csoportnál kötöttek ki (igen, annál, amelyik az autókba a műszerfalakat készítették), majd 2000 körül kerültek a Richemont group szárnyai alá.
Most, hogy tudjuk a cég történetét dióhéjban – mit dióhéjban, ez még csak a körvonal -, rátérhetünk a gyárlátogatásra. Történt, hogy a JLC meghívott magához, hogy jobban megismerhessük, hogyan és hol készülnek az óráik.
A fogadtatás
Bécsi átszállással küldték a repjegyet, ott találkoztam a cég osztrák PR menedzserével, és három osztrák újságíróval, továbbrepültünk Genfbe, ahol máris egy kellemes nyári vihar fogadott, megismerhettük a genfi dugót is, hétfői nap, kora este. Az autóban volt idő beszélgetni a bécsben csatlakozott kollégákkal, már a jellemrajz is érdekes, egyikőjük egy Magrette búvárórát, a másik egy acél Rolex Daytonát, a harmadik pedig semmilyen órát nem viselt. Átbeszéltük rövid véleményünket a jelenlegi svájci óra piacról, és meg is érkeztünk a genfi tó partján álló szállodánkba. Éppen csak inget felvenni maradt idő, máris találkoztunk a bárban, és mentünk vacsorázni. Itt csatlakozott hozzánk egy német újságírónő, a német JLC PR-os, és két lengyel újságíró. Valahogy a lengyel valóság áll közelebb a magyarhoz, semmint a német, vagy osztrák, egyikőjük oldala nagyon hasonlóan indult és hasonló gondolatiság mellett működik, mint a kronometer.hu.
Miután hajnalig beszélgettünk az óraiparról, márkákról, marketingről, ár/érték arányokról, egy aránylag korai ébredés után megérkezett értünk az autó, és átvittek minket a 60 kilométerre található, Jura völgyében (Vallée de Joux) fekvő Le Sentier-be. A faluba érve szemet szúrtak a libasorban egymás után magasló óragyárak, az Audemars Piguet, a Breguet, majd a JLC. Arról, hogy miért itt, és miért így, és miért francia nevű márkák, már írtunk a svájci óraipar első részében [ITT].
A manufaktúra
A manufaktúrával szemben (mert ezt annak illik nevezni, semmint gyárnak) az úttest túloldalán Antoine Le Coultre és J.D. Le Coultre szobrát, és néhány méhkaptárat látunk – imádják a méheket és a mézet is errefelé. A kétlépcsős belépés után egy modern manufaktúrához méltó vendégtérbe érünk, ahonnan egy konferencia terembe visznek tovább, elmondják a pontos programot, kapunk JLC-s köpenyt, és végigjárjuk azokat az egységeket, ahol az alkatrészek készülnek, szépülnek és végül a szerkezet maga összeáll.
Első állomás az alkatrészek előállításában a “vágás”. Több, mint ezer vágóformájuk van, nevezzük stancnak. 5 kilogrammtól a 20 kilogrammosig, attól függően, milyen alkatrészt kell előállítani. A gépbe ilyenkor beillesztik a stanc szerszámot, ezen áthúzzák az alapanyagot, ami egy hosszú acél/arany/fém lap, és végig emberi felügyelet mellett elkezdődik az alkatrész előállítás. Igen gyorsan termel, percenként 30-80 darabot tud levágni. Ezt utána a gép kezelője átnézi, hogy minden alkatrész megfelelő-e, és megy tovább a finomításra.
A következő állomás a csapágylemezek, alaplemezek kivágása, dekorálása. Előbbi már CNC-vel történik, másként igen hosszas, és aprólékos munka lenne, a dekorálás viszont teljes mértékben kézzel. Mindenki másra specializálódott, más csinálja a genfi csíkozást, más a perlázst (körkörös szálhúzás) és anglázst (alkatrészek éleinek magasfényű polírozása) más a szálcsiszolást és a polírozást. Mindeközben a műhely hatalmas ablakain a szemben fekvő domboldalt látják, kifejezetten festői.
A következő teremben a járat alkatrészei készülnek, a horgonyvilla és a billegő. Van olyan billegő, amit kizárólag két ember készíthet, nekik van megfelelő szaktudásuk, tapasztalatuk és képesítésük, egyikőjükkel találkoztunk is, egy kedves 50 körüli nő, elmesélte nekünk, hogy hétfőn kezdett neki 5 darabnak, és tervei szerint péntekre el is készül velük. Tehát átlagosan napi egyet tud elkészíteni.
Az emelőkövek behelyezése a horgonyvillába az a folyamat, ami eddig számomra a legnehezebbnek tűnt, továbbra is így gondolom. Mivel az emelőkövek alapvetően hajhagyma méretűek, és a méretpontosan kialakított horgonyvillába kell behelyezni, majd sellakkal rögzíteni, még mikroszkópon keresztül is rendkívül aprólékos munkának tűnik. Az elkészült alkatrészeket elektromikroszkóp alatt ellenőrzik, beillesztik az alkatrész képét az eredeti, nagy felbontású tervrajzba, hogy lássák, nincs tizedmilliméteres eltérés sem.
Amikor már mind úgy gondoltuk, hogy értjük mit jelent az aprólékos munka, akkor értünk a dekoráló részlegre. Itt készülnek a festett számlapok/hátlapok, a kőberakások, a gilosált számlapok. A gyémántos órákat jellemzően női daraboknak tartjuk – pár kivételtől eltekintve. A JLC-nél is így van, elsősorban a női modelleket kövezik, az eljárás neve, ahogy ők nevezik, “snow-set”, amit pontosan nem is fordíthatunk magyarra, de a lényege, hogy első ránézésre olyan hatást kell keltsen, mint a frissen hullott hó.
A kövek helyét kézzel alakítják ki, Louis mutatta meg nekünk mikroszkóp alatt is a tokot, amin épp dolgozik, és a tokfüleken alakítja ki a gyémántok pontos foglalalatát.
A tokfestő részleg volt a következő állomás. Tényleg elképesztő, ahogy rendkívül vékony, szinte tű vékonyságú pálcával egy 2×3,5 centiméteres hátlapra élethűen reprodukálnak egy festményt. Annyira aprólékos, és annyira fejlett kézügyességet igénylő munkafolyamat ez, hogy tényleg kevesen alkalmasak arra, hogy magas szinten műveljék, márpedig azt láthatjuk, hogy tényleg művészeti alkotások készülnek – valójában erről szól a Haute Horlogerie, semmint a tömegtermelésről.
A gilosálás volt az a rész, amire régóta kíváncsi voltam. A sunburst mellett a texturált számlapok azok, amik bármikor elvarázsolnak, a gilosálás pedig marással, vagy véséssel előállított szabályszerűen ismétlődő minta az eredeti definíció szerint. Az ilyen módszerrel készült számlapok, pedig amellett, hogy mutatósak, nagyon részletesek. Sosem gondoltam volna, hogy mai napig egy a 20. század első felében készült, teljesen manuális géppel készítik ezeket a számlapokat, az egyetlen elektromos dolog a berendezésen a mikroszkóp.
A megközelítőleg másfél méter hosszú, fél méter széles gép vastag áttételekből, szíjhajtásból és egy vésőből áll. Az áttételeket a vésendő minta alapján állítják be, majd a véső előtti lapra felhelyezik a számlapot. A vésőt rátolják, és elkezdik tekerni a gép karját. Ekkor a forgatás hatására a gép is forgatni kezdi a számlapot, olyan “útvonalon”, ahogy az áttételek beállításra kerültek. A teszt-darabon, amit ki is próbálhattunk – hiszen teljesen újságíró-biztosra állították be – egy sűrű hullám mintát véshettünk az üres számlapra. Egész jól sikerült, bár félő, hogy ez a darab nem kerül semmilyen limitált típusba.
Mindenesetre teljesen érthetővé vált, hogy az egyszerűbb, egy mintával gilosált számlapok elkészítése sem gyerekjáték, a bonyolultabbak, amikor egy számlapon több mintájú, irányú vésés is megjelenik, pedig már tényleg a művészet felé tolódik, végeredményében mindenképp.
Mikor végeztünk a dekorációs módszerekkel, az úgynevezett High Complication Workshop felé vettük az irányt, ahol az igazán komplikált szerkezetek készülnek. Itt egy-egy órásmester rakja össze az egész szerkezetet, tehát nem úgy, mint az alapmodelleknél, hogy egy emberekből álló soron végigmegy a szerkezet, és mindenki beleépíti a maga alkatrészeit, hanem aki elkezdi összerakni, ő is viszi végig és fejezi be.
A részleg vezetője Christian Laurent nem csak foglalkozásának tekinti az órakészítést, de az első mondata után érezni a szavaiban a szenvedélyt, és azt a gyermeki izgatottságot, ami kevesekben van meg, amikor arról beszélhetnek, amiről igazán szeretnek. Neki ez a munkája, a komplikációk tervezése és készítése. Bemutatja nekünk, hogy működik a két rugóházas Duométre, aminek egyik rugóháza külön a stopper, a másik pedig az órafunkciók ellátásáért felelős, megismerjük közelebbről a gyrotourbillon-t, ami egy “ketrecben” körbe-körbe forog, hogy mindennemű gravitációs hatást kompenzáljon, és a szabályozás után elérjék vele a legfeljebb 0,5 másodperces napi járáseltérést.
A prezentáció egyik legfontosabb tanulsága mégis az, hogy ezek az alkatrészek nagyon aprólékosan, lassan készülnek, csak úgy, mint a szerkezetek összeszerelése, ahol nem a legyártott darabszám a lényeg, hanem a minőség. Az egyébként rendkívül látványos, ámbár gyakorlati életben haszontalan komplikációkat látva érthetővé vált, hogy az igazán nagy profitot nem ez a részleg termeli, viszont ők mutatják meg a világnak azt, hogy mire is képes ez a márka.
Minden itt látható funkciót meg lehet oldani egyszerűbben, vagy olcsóbban – kivéve a percütést. Viszont ezek az órák nem arról szólnak, hogy olcsóak legyenek, vagy költséghatékonyak, hanem arról, hogy a manufaktúra technológiai és tudás beli lehetőségeit megpróbálják teljes mértékben kiaknázni. Ami egyrészt sikerül, másrészt olyan órák is létrejönnek, mint a gyönyörű, de viselhetetlenül vastag Reverso Gyrotourbillon. Mindezek egy budai családi ház áráért. Viszont a belefektetett emberi munka, az anyagok kidolgozásának minősége és az óra készítésének időtartama érthetőbbé teszi ezt.
Christian prezentációja és az órasimogatás után megebédeltünk, Stéphane Belmont a Heritage & Rare Pieces igazgatója volt a vendéglátónk, kifejezetten nyíltan lehetett beszélgetni vele, sajnos a legérdekesebb dolgok még nem eldöntöttek, de nem kizárt, hogy a JLC is az Audemars Piguet útjára lép, és kezébe veszi a használt JLC-kereskedelmet. És itt jön a képbe egy nagyon fontos tényező. Míg például a Rolexnél, Eternánál, vagy akár az Omegánál bizonyos korokból származó órákat hivatalosan már nem szervizelnek, nincs alkatrész ellátásuk, addig a JLC-nél, ahogy a Heritage részleg igazgatója mondta: “Minden valaha gyártott JLC szerkezethez van új pótalkatrészünk. Amihez még sincs, azt legyártjuk”.
Ugyanis a manufaktúrában külön részleg foglalkozik a szervizelésre visszaérkezett vintage órákkal. Ezek teljesen más hozzáállást és felfogást igényelnek, mint az új órák építése, és egy nagyon fontos tulajdonságot: a hibakeresési képességet. Az új órák összeszerelése közben, ha minden alkatrész az előírásoknak megfelelő minőségben készült el, összeszerelés után működnie kell. A vintage darabok esetében viszont számtalan probléma merülhet fel, és ezeket nem minden esetben oldja meg egy tisztítás – olajozás (tehát szerviz). Ami egy különösen érdekes mondat volt, hogy bár 500 eurótól vállalja a JLC a vintage órák szervizelését, ez a vonal egyelőre nem profitábilis.
Szimpatikus mindenesetre, hogy nem engedik el a múltjukat.
Ebéd után két biztonsági őr kíséretében behozták a teljes kollekciót, amiből Memovox, Polaris és néhány Reverso modellt nézhettünk át alaposabban. Egész más a manufaktúra körbejárása után nézni ezeket az órákat, még ha tudjuk is, hogy nem feltétlen azokon a részlegeken készülnek, ahol mi jártunk. Ezekről a modellekről bővebben itt nem írnék, ezek külön cikket kapnak majd, a képeik között viszont lapozgathattok lejjebb, a galériában.
Ami viszont többször szóba került, hogy a JLC a fiatalok felé próbál nyitni, elsősorban a Polaris kollekcióval. Ez teljesen érthető lépés, már-már ideje volt, hiszen tőlük elsősorban elegánsabb darabokat láthattunk eddig. A “belépő” Master Control Date és Chronograph lehetett az első lépés, a Polaris kollekció pedig az, amivel tényleg eltalálták a célközönséget, kifejezetten nagy a sportmodellek iránti érdeklődés, és végre nem olyan hatalmas darabok, mint például a Master Compressor. A fiatalos modellek sorában következő típusok izgatottan várjuk.
Ahogy végére értünk az új modelleknek Stéphane jött értünk, hogy végigvezessen a Heritage Museumon. Nem csak órák, hanem szerszámok, feljegyzések, szabadalmi tervek és beadványok, a cég és a szerkezetek teljes dokumentációja megvan évszám szerint rendszerezve a kezdetektől. Van olyan fiókos szekrény, ahol a fiókokra írt jelölést pontosan nem ismerik, hiszen az elmúlt évszázadokban az információ egyszerűen elveszett.
Látványos a csigalépcső, amit vékony üvegfal vesz körbe, és fémhuzalon lógnak kaliberszám és évjárat jelöléssel a szerkezetek, közel az összes, amit a JLC valaha készített. Külön folyosót kaptak a történelmi darabok, mint az első Reverso 1931-ből, az első cal.101 néven létrehozott legkisebb óraszerkezet, amit női órákban és gyűrűkben (!) alkalmaztak, az első Memovox, és a másodpercenként csak egyet lépő, de mégis mechanikus Geophysic.
Van a 19. század második feléből származó munkaasztal, amin pedállal és szíjhajtással oldották meg, hogy egy alkatrész megmunkálásához ne két ember kelljen, hiszen addig az egyik a gépet hajtotta, a másik az alkatrészt fogta/mozgatta, a pedál és szíjhajtás ezt oldotta meg.
Ez nekünk történelem, talán meg is mosolyogjuk, de akkor ez egy nagy lépés volt az órakészítésben. A “történelem végére érve” eszmélünk, hogy még el kell érjük a gépet. Stéphane-tól elköszönünk, a busz is megérkezett értünk, bármennyire is szeretnénk bolyongani a műhelyek között, erre már nincs idő. Érzésre is pont ennyire lett hirtelen vége a gyárlátogatásnak. A buszúton a reptérig, és a frankfurti átszállás alatt a lengyel kollégákkal átbeszéltük a látottakat, egyikük már rutinos gyárlátogató, érdekes dolgokat mesélt más gyárakról, de ezeket csak akkor írom le, ha magam is láttam.
Egész érdekes világ egy svájci manufaktúra. Megvan a maga gépiessége, hogy mindenki csak a maga feladatával foglalkozik, délután négykor vége a munkaidőnek, ahogy Stéphane mondta, nem szeretnék, ha az emberek belefásulnának a munkába, így nincs túlóra sem, meg kell adják a lehetőséget a tisztes kikapcsolódásra, pihenésre. És midneközben megvan a maga romantikája, történelme, egy valódi “órafüggő” számára egy gyár lehet mindennek az alapja.
Galéria:
