A mechanikus órákat rejtélyes misztikum és idilli hasonlatok övezik úton útfélen. Olyanok, minthogy a mechanikus óra az örökélet plusz egy nap, a Doxa olyan pontos, mint a halál, és a többi. De biztos, hogy a mechanikus óra kell legyen az örökkévalóság egyik szimbóluma?
Ebben a több részes cikksorozatban igyekszem kifejteni a véleményem és az elmúlt évek tapasztalásait azzal kapcsolatban, hogy miként kezelik a gyártók és miként értékelik az órakedvelők, tehát a felhasználók az óraszerkezeteket, legyen az kvarc, vagy mechanikus, vásárolt, vagy saját fejlesztés, jogosak-e a vásárlói elvárások és tényleg alulteljesítenek-e bizonyos szegmensben a gyártók az árazásukhoz képest. Miért egy óriási tévút a “csak ETA” kifejezés, mennyi lenne saját szerkezetet fejleszteni és hasonló részeit fogjuk még ennek a témakörnek feszegetni. Nem újdonságok kerülnek napirendre, sokkal inkább egy hangosan-gondolkodás lesz az elmúlt 10-30-50 év óraipari fejlődéséről és arról, amit ez magával rántott.
Most viszont az első részben ejtsünk szót arról, amire a választ majd a sorozat végén kapjuk meg. Pontosabban nem kapunk majd egy egzakt választ, hanem mindenki eldöntheti majd, hogy a saját értékítélete, értékrendszere alapján melyik választ érzi magáénak. Tehát óra az örökkévalóságnak.
Aránylag sokan keresnek meg messengeren, e-mailben, néha személyesen is, hogy milyen órát javaslok. Ez egy olyan kérdés, mintha meglátva egy neves tévés híradóst, megkérnénk, hogy mondjon egy hírt, vagy meglátva egy stand up-ost, odaszaladnánk, hogy mondjon már egy viccet. Természetes, hogy erre nincs egy farzsebből előhúzhazó tökéletes és mindenkire érvényes válasz, ezért elmélyedünk a kérdésekben: alkalomra, vagy hétkönapokra, sportosabb, vagy elegánsabb, bőr-, gumi-, vagy fémszíjjal inkább, kvarc, vagy mechanikus, mekkora, milyen órái voltak eddig, satöbbi, sokáig lehetne sorolni azokat a kérdéseket, amik alapján szűkíthetjük a listát mondjuk 20 darabra. Igen, nem 2-3-ra, hanem sokkal többre, persze én elmondom ebből a preferenciáim, aztán ezek vagy passzolnak a kérdezőével, vagy úgy érzi, hogy az elmúlt 20 perc felesleges volt. Viszont a legtöbb alkalommal elhangzik, hogy “olyat keresek, ami 50 év múlva is óra lesz és majd a gyerekem örökölheti”.
Aztán persze a gyerek az unokára és így tovább. De azt hozzáteszik, hogy “úgyhogy a kvarc az kizárva”. Egyre kevésbé értem ezt a kritériumot és éppen ezért gondoltam, hogy érdemes lenne beszélni erről. Miért ne lehetne egy kvarcóra legalább annyira az örökkévalóságnak való, mint egy mechanikus? Miért gondoljuk, hogy mondjuk 20 év múlva javíthatatlan lesz? Milyen órát vinnénk magunkkal ha eljön az armageddon? – 2013-ban született erről egy cikk az ablogtowatch.com oldalon, érdemes legalább a képeket átszaladni: LINK.
Egyébként ez egy egész jó kérdés. Milyen óra lenne az, amit ha jönne a “világvége”, magunkkal vinnénk. Tegyük félre azt, hogy ez nem a legfontosabb kérdés és foglalkozzunk csak az órával. Mik lennének az alapkövetelmények? Legyen strapabíró és pontos, könnyen leolvasható és gondozásmentes. Ilyen kritériumok mellett a mechanikus órák már ki is hullottak. Nem mondom, strapabíróak, de amikor egyetlen leejtéstől eltörhet a billegő tengelye, akkor az nem alkalmas hosszú évekig tartó beláthatatlan körülmények között történő túlélésre. Erre a célre a sima kvarcszerkezet is kiesik, mert nem biztos, hogy lesz nálunk egy tízes csomag elem és egy toknyitó, csavarhúzó, hogy 2-3 évente cseréljük az elemet. Maradnak a solar, tehát “napelemes” megoldások. Ez egy egész új területe az óragyártásnak, noha a hetvenes évek elején jelentek meg az első prototípusok, a Seiko ’77-ben mutatott már be “fényevő” órát, összességében a kilencvenes évek végén kezdett igazán elterjedni, a Citizen például ’95-ben szállt be a solar-piacba.
Nehéz konkrét nevén nevezni ezt a technológiát, a “napelemes” jelző állhatna hozzá legközelebb, a solar egyértelmű, a “fényevő” pedig a zsargon. Lényege, hogy a számlap maga, vagy a számlap alatt elhelyezkedő vékony réteg fényérzékeny, és egy apró akkumulátorban tárolja a fényérzékeny réteg által felvett/kinyert energiát. Egy átlagos solar szerkezetes óra teljesen feltöltve akár 6-9 hónapig is tud sötétben, töltés nélkül működni, de több modellben is van energiatakarékos üzemmód, ha sokáig nem kapnak fényt (vagy akár éjszakától reggelig), a mutatók mozgatása leáll, így spórolva energiát, így akár 18 hónapra is kihúzhatják a járástartalékot, vaksötétben.
Napjainkban a Seiko, a Casio és a Citizen a legfejlettebb ezen a téren, de láttunk kísérleteket Európából is – pl. Junghans -, ezek nem terjedtek el. Ez valamennyire érthető is. Egy átlagos órakedvelő – átlagos órakedvelő = mindenki, aki komolyabb hozzáértés nélkül, de különös lelkesedéssel, ambícióval veti magát az órapiacba, és keres, szemezget, netán meg is veszi első drágább, 80-150.000 forintos óráját, amiről azt gondolja, hogy örökké az egyetlen szerelem lesz, és mindig szolgálni fogja – a svájci, német, francia órát sokkal inkább tradicionális, mechanikus órának képzeli el, mintsem forradalminak, vagy modernnek. Így hát a napelemes megoldás is kilóg.
A Solar szerkezetes karórák témakörét le is zárhatjuk talán ilyen kitekintés után. Sokáig bírják, az akksit 10-20 évente kell csak cserélni, különösebb karbantartást nem igényelnek és strapabírók. Ilyet vinnék az armageddonkor magammal. Egy Solar szerkezetes Seiko Tunat, vagy egy szinte bármilyen Tough Solar szerkezetes Casio G-Shockot. Igaz, nem baj ha van benne pár extra, mint például iránytű, tehát a GG-B100-as szériát húznám.
Cserébe olyan szerkezeteket is szívesen megvesznek az “átlagos órakedvelők”, mint mondjuk a Swissmatic, ami az egyszerűségével, igénytelenségével, általános állíthatatlanságával úgy összességében a svájci fillértoszogatás – már elnézést – mintapéldája és mindeközben a saját óraiparuk meggyalázása…
