Az óraipar és az autósportok legvalódibb együttműködése a Chopard és a Mille Miglia veteránverseny kapcsolata.
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
A cikk előtt némi személyes kötődéssel kezdeném – aki ettől eltekintene, ugorjon az írás végére, ott található a Mille Miglia linkje.
Sosem tudtam ámuldozva rajongani napjaink szupersportautói iránt. Elismerem, ha valami szép, vagy technológiailag különleges, nagyon erős, vagy felfoghatatlanul kényelmes, akár meg is fordulok egy-egy különlegesebb autó után, de sosem álltam le szelfizni semmilyen típussal. Pedig az autókat mindig szerettem, annak idején az Autó-motoron és egy KRESZ könyvön tanultam olvasni saját lelkesedésemből, sőt mai napig emlékszem a kilencvenes évek beli SLK és első generációs Boxster friss sajtóképeit közlő újságra.
Annyira viszont mindig földhözragadt voltam, hogy inkább az elérhetőbb árú autók iránt lelkesedtem. Ez a mai napig nem változott, csak néhány lépéssel kijjebb tolódott a határ.
Az egyetlen kivételt a veterán autók képezték. Egy olyan kategória, ami magában hordozza az akkori korok szellemét, több évtizednyi túlélést, egészen más filozófiát, mint amit a mai autókban találhatunk. Mindeközben zajos, büdös, sokat fogyaszt és a többi, egy-két óra veterán kutatás után éppen úgy tudok lenni, mint a zsiráffal: szép-szép, de otthonra…
Pedig becsületesen túrom a hazai és külföldi oldalakat, néha magával ragad a hév, hogy kéne nézni egy cápa BMW-t, vagy akár mégrégebbit, vagy egy Maserati Biturbot, vagy egy Alfa Spidert, aztán végig gondolom, és elfogadom, hogy éppen elég volt az a mennyiségű kettő-, és négykerekű szopóroller az életemben, ami eddig volt – nem volt sok, de az elég is -, főleg, hogy én a legrosszabb fajtába tartozom: elméleti szerelő vagyok. Általában ki tudom találni, hogy mi a gond és hogyan működik, de megcsinálni már nem tudom. Ez pedig egy veterán autónál vagy motornál egy kifejezetten hasznos képesség lehetne.
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
Órák terén némileg bevállalósabb vagyok, de ez inkább annak köszönhető, hogy az elmúlt évek alatt, főleg, amióta a saját órásműhelyemben is látom az újjáéledő roncsokat, tudom, hogy sokkal kisebb kerekeken gurulhat a szopóroller, mint az autók esetében. Nem lehet egy egymilliós vintage órára négyet még rákölteni, egyszerűen nincs mire. Az órák világába is „veterán” holmikkal kerültem, ha eltekintünk a tinédzser koromban első fizetéseim egyikéből megvásárolt Swatchtól. Méltatlanul lebecsült japán automata koronográfokkal kezdtem, Seikoval és Citizennel a hetvenes évekből, akkor még kifejezetten olcsón lehetett ezeket megkaparintani – itthon nem volt belőlük sok, eBay-en viszont annál inkább. A történelmük pedig kifejezetten izgalmas (LINK).
Az önfelhúzós (automata) mechanikus szerkezetű kronográfok (stopper) árcédulája a svájciaknál már egy vastagabb tollal íródott – legyen új, vagy régi modell -, a japánok még vékony ceruzával dolgoztak. Nem mondom, sok gond volt ezekkel a régi kronókkal, de ez elsősorban az elmúlt 40-50 évnyi elhanyagoltságnak volt köszönhető, ha egyszer végre rendesen elkészül a javításuk, onnantól minden jól működik. Ahogy teltek az évek és megismertem egyre több órát, újabb technológiákat, a gondtalan óraviselést, egyre kevésbé részesítettem előnybe a vintage darabokat, és azon kaptam magam, hogy más, drágább, vagy nemesebb cél érdekében feláldoztam a szépen összegyűjtögetett japán kronográfokat, és csupán egyetlen Citizen 67-9119 maradt.
A racionalitás – a magam módján – elengedhetetlen társam maradt. A családi flottában csak pár éves darabok vannak, a motorom még bejáratós, a veteránok iránti lelkesedésem pedig teljesen idilli. Pontosan emiatt az idilli lelkesedés miatt tartom rendkívül érdekesnek a Mille Miglia versenyt, és a Chopard kapcsolatát. Íme a cikk, tessék kattintani, jó szórakozást:
borítókép: ablogtowatch.com
