Míg az órák számomra a hivatás, addig a két elsőszámú hobbim, szenvedélyem a motorozás – elsősorban nagy hegyek közötti túrák -, valamint a tollak, azon belül is a töltőtollak, a tinták, a kézzel írás, a levelezés és a képeslap küldés.
Utóbbi inkább újkeletű, de hogy honnan jött az egy külön cikkre is érdemes, most viszont maradjunk az észak-olasz régió csodáinál – ezen a földrajzi ponton ér össze a két szenvedélyem. Történt ugyanis, hogy május végén akadt egy hét, amikor nem volt semmi sürgős és kötelező, épp akkor élte Európa az első idei hőkupolát – erről mit sem sejtettem akkor -, minden optimális volt, hogy elmenjek motorozni. Az időjárás előrejelzés esőt – a motoros talán legnagyobb ellenségét – nem mutatott, és bár az eredeti terveim szerint a Mille Miglia verseny útvonalán mentem volna végig, az kerek egész egy hét lett volna, úgyhogy abban maradtam magammal, hogy Toszkánában még nem jártam, de régóta foglalkoztatott – a távolság pont megfelelő, 2400-2700 kilométer, 5 éj, 6 nap, optimális.
Az ilyen utazások során előre megtervezek minden napot, és minden napra készítek egy elnagyolt B opciót, ha a tervezett útvonalon bármi olyan esemény akadályozná az utamat, ami tényleg megkerülhetetlen. Szállást előre nem foglalok, de jónéhányat elmentek, és minden nap délután 3-4 körül megnézem, hogy a tervezett távot este 7-ig, legfeljebb 8-ig tudom-e teljesíteni.
Ha igen, akkor már foglalom is a szállást. Olyan, hogy nincs, olyan nincs, legfeljebb szűkebb a választék, de az Alpokban, a Dolomitokban, és Olaszország nekem útba eső többi részén kifejezetten sok szabad szállás volt. A cél a 100 euró környéki szoba/éj, reggelivel. Ha van 65-ért boldogabb vagyok, ha csak 120-ért van, a következő este majd helyre billenti. Nyugat-Európában – de egyébként itthon sem – ezek inkább az alap-, és a középkategória határán mozgó szállások, még bőven van köztük gasthof, de néhány hotel is be tud férni. Olaszországban egyébként, főleg, ahogy haladunk dél felé, az agriturismo a legszimpatikusabb. Gyakorlatilag egy olyan falusi, vagy városszéli szállás, ahol aktívan történik földművelés, vagy gyümölcs-, zöldségtermesztés, állattartás, de egy-, vagy több épületben vannak kiadó szobák. Reggeli mindig a közeli termelőktől, vacsora szintén helyi alapanyagokból, nincs városi zsúfoltság, csak a táj, a kék ég és a naplemente.
Pünkösd hétfőn indultam, amikor mindenki pont velem szembe jött, tehát nagyon jól lehetett haladni. Első estére Bassano del Grappa nevű olasz kisvárosig jutottam, aminek ismerős volt a neve, és erre az érzésre csak ráerősített a szálló lobbijában egy hatalmas Montegrappa lexikon, Olaszország egyik neves toll manufaktúrájának történetével. A toll ipar, hasonlóan az óraiparhoz, a történetekre alapoz. Vagy egy anyagnak, vagy egy kollekciónak, vagy a márkának a törétnete az, ami majd magával ragadja a sérültet, aki majd olyan összeget költ egy íróeszközre, amit azelőtt lehet, nem is gondolt volna.
Mivel a Montegrappa manufaktúrája továbbra is Bassano del Grappaban van, reggel előbb keltem, és nyitásra elmentem a manufaktúra frontján lévő butikjukba. Egy kedves hölgy fogadott, körbevezetett, megtudtam, hogy van vezetett túra hétfőn, szerdán, pénteken 10-13 óra között, 35 euró, online be lehet jelentkezni. Kedd volt, megemlítettem, hogy szívesen körbenéznék, újságíró vagyok, meg a tollakat is szeretem, de sajnos így ad-hoc nem volt senki szabad egy túrára, megbeszéltük, hogy pénteken megpróbálok errefelé visszajönni. Arra a napra még lett volna egy bőrszíjgyár-látogatásom, de csütörtök délután lemondták, így a zöldnél is zöldebb lámpát kapott a Montegrappa.
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
A márka
A márka története 1912-ben kezdődik. Miközben az óraipar épp kezdett ráfordulni a karórák tömeggyártására és a zsebórák lassan háttérbe szorultak, Észak-Olaszországban, a festői Veneto régióban – a Dolomitok lábánál – megalapították az ország első töltőtoll-manufaktúráját. A helyszín Bassano del Grappa, a Brenta folyó partja – és ami a legszebb az egészben, és amit a legtöbb patinás óramárka is megirigyelhetne: a gyár a mai napig pontosan ugyanebben az épületben működik.
A márka, amely kezdetben „Elmo” néven futott, hamar hírnevet szerzett az innovatív megoldásaival és a minőségi anyaghasználattal. Az első világháború alatt a manufaktúra közelében állomásozó katonák – köztük egy fiatal amerikai mentősofőr, bizonyos Ernest Hemingway – előszeretettel használták ezeket a megbízható tollakat a hazaküldött levelek megírásához. Hemingway később is hű maradt a márkához, ami nem rossz történelmi belépő.
A márka igazi felvirágzása azonban a 20. század közepe után indult, majd a ’80-as években az Aquila család vette át az irányítást, akik feltették a Montegrappát a globális luxustérképre. Érdekesség, és a mi órás lelkünknek különösen ismerős sztori: 2000-ben a Richemont-csoport (Cartier, Vacheron Constantin, IWC és a Panerai tulajdonosa) felvásárolta a céget.
Az álmoskönyv szerint nem minden esetben működik a nagyvállalati cégcsoport-rendszer alkalmazása családi vállalkozásokon – ez a gondolat ismét beigazolódott. Alig egy évtizeddel a felvásárlás után, 2009-ben az Aquila család fogta magát, és visszavásárolta a márkát a svájci luxusóriástól. Azóta újra független, családi manufaktúraként működnek, ami a mai felvásárlásokkal terhelt piacon ritka kincs.
A butik bejáratán látszik, hogy foglalkoznak vele, az elmúlt pár évben újíthatták fel, megtartva a régi arculatot. A butik – mint minden luxustermék esetében – csillog, minden vitrinben díszeleg és egy hatalmas interaktív asztalt is találunk, ami egy nagy érintőkijelző – ezen tervezhetjük meg a saját tollunkat, ugyanis minden egyes eleme a tollnak konfigurálható: különböző színek, anyagok, feliratok, teljesen szabad kezet kaphatunk, nagyjából 30 %-kal dobja meg az árat az egyedi készítés, mintha a kollekcióból választanánk – nyilván ez függ a felhasznált anyagoktól is.
A manufaktúra
Innen indult a tárlatvezetés, Peterrel, aki egyébként az értékesítési részlegen dolgozik, de már régóta a márkánál van, így minden területet kiválóan átlát és ért. Az átjáró a butikból a gyár felé máris egy kiállítás. A fal két oldalán különlöges limitált darabok kaptak egy-egy falrészt.
Salvador Dalís elefántos tollat, revolver-ihlette hatlövetűt, Stallone-féle őrületet, sőt NASA-s különkiadást is találunk itt. Érdekesség, hogy a vitrinekben nem csak a kész tollakat látjuk, hanem a korai tervezési és gyártási fázisokban készült 3D nyomtatott terveket, skicceket, vagy apróra szedett alkotóelemeket is. Csak ezen a folyosón le lehet tölteni fél órát, ha alaposan meg akarjuk érteni, hogy amit látunk, az pontosan hogy is készült – szerencsére senki nem siet, pontosan tudják, hogy a tárlatvezetés ebédszünetig tart, tehát van nagyjából 2,5 óránk.
A folyosón továbbhaladva elmegyünk a kézműves részleg mellett – ide visszafelé térünk majd be – és egy tűzálló ajtó után egy nagyobb – de összességében még mindig kicsi – csarnokba érünk. Itt történik a csomagolás. Nem is állunk meg, jön a következő tűzzáró ajtó, és az anyagokhoz és alapokhoz érünk. Az anyaghasználat az egyik, ami a Montegrappat népszerűvé tette és ezen a fronton a mai napig jeleskednek. Mielőtt a gravírozó, majd az esztergáló térbe lépnénk, egy hatalmas állványon ki van állítva az összes anyag, amit a tolltestekhez, kupakokhoz használnak. A három fő anyag a rezin, a celluloid és a Montegrappite.
Anyagok
Ahogy az órák világában egyáltalán nem mindegy, hogy 316L acél, 5-ös kategóriájú titán, esetleg valamilyen high-tech, színezett kerámia öleli-e körül a szerkezetet, úgy egy luxustollnál a tolltest anyaga adja meg az eszköz lelkét. A súlyelosztás, az ujjaink hőjének átvétele, a textúra és – bármilyen furcsán is hangzik az analóg írás világán kívül – az illat is az anyagtól függ. A Montegrappa ezen a téren is a végletekig maximalista. Nézzük, miből „tokozza” a hegyeket a bassanói manufaktúra, a vintage klasszikusoktól kezdve a saját fejlesztésű boszorkánykonyháig!
Celluloid: A tollak „Grand Feu” zománca
Ha a celluloidról beszélünk, egy igazi, békebeli, romantikus és borzasztóan nehezen kezelhető anyagról van szó. Alapvetően pamutrostokból (cellulózból) és kámforból készül, ami azt jelenti, hogy szinte teljesen organikus.
- A kihívás: A gyártása elképesztően időigényes és veszélyes. Mivel rendkívül gyúlékony, a megmunkálása során óvatosan kell hűteni, majd a rudakat hónapokig – olykor évekig – kell pihentetni és szárítani speciális kemencékben, hogy a zsugorodás befejeződjön, mielőtt a CNC gép vagy az eszterga egyáltalán hozzáérne. A celluloid rudakat egy teljesen külön, egyedi szellőztetővel ellátott, tűzbiztos raktárban kezelik, adott páratartalom és hőmérséklet mellett – ide a tárlatvezetőm nem vitt be, azt mondta, hogy csak néhány személy van a gyárban, akinek a kártyája nyitja az ajtót, annyira különleges részleg – erre majd még visszatérünk!
- Az élmény: Cserébe a celluloid olyan, mint egy tökéletes égetett zománc számlap az órák világában, legyen az grand feu, vagy cloisonné. Utánozhatatlan, háromdimenziós mélysége van, a színek szinte úsznak benne. Ráadásul van egy jellegzetes, finom kámfor illata, és ahogy az ember a kezébe fogja, azonnal átveszi a testhőt – nem is szabad mondjuk szélvédő, vagy üveg mögött napon hagyni, mert deformálódhat. A Montegrappa Extra 1930 sorozata például a celluloid megmunkálásának csimborasszója.
Rezin: Az ipari sztenderd „316L acél”
A „precious resin”, vagyis a nemesgyanta a luxustollak legelterjedtebb alapanyaga. Ez egy magas minőségű, rendkívül sűrű akril.
- A realitás: Ha a celluloid a zománcozott számlap, akkor a rezin az „acél tok”. Könnyen és precízen megmunkálható, nem kell éveket várni a száradására, stabil, és ellenáll az idő vasfogának.
- Az élmény: A Montegrappa modern, feszesebb vonalvezetésű tollai (például az Elmo) is ebből készülnek. Elegáns, mély fényűre polírozható anyag, de hiányzik belőle az az organikus kiszámíthatatlanság, ami a celluloidot annyira különlegessé teszi. Cserébe bombabiztos és könnyebb karbantartani.
Montegrappite: A manufakturális „kovácsolt karbon”
Itt jön be a képbe a Montegrappa modern kori innovációja. Mivel a celluloid gyártása egyre nehézkesebb (és a környezetvédelmi szabályozások miatt az alapanyag beszerzése is egyre macerásabb), a márka úgy döntött, létrehoz egy saját matériát, így született meg a Montegrappite.
- A technológia: Ez egy saját, házon belül (pontosabban a bassanói üzem közvetlen közelében, helyi kézművesek bevonásával) kevert akrilgyanta, amihez saját forgácsokat és pigmenteket használnak. A lényeg, hogy az előállítása során töredékére csökkentették az anyagveszteséget a hagyományos akrilgyártáshoz képest.
- Az élmény: A Montegrappite zsenialitása abban rejlik, hogy képes reprodukálni a celluloid elképesztő térhatását, mélységét és komplex márványozottságát, de a modern rezin tartósságával és stabilitásával. Ez adja meg a szabadságot a Montegrappa extravagánsabb limitált szériáinak elképesztő színkavalkádjához. Nem „off-the-shelf” (polcról leemelt) műanyagról beszélünk, hanem egy in-house kikevert receptúráról, ami ma már a márka egyik védjegye.
Lapozz, a következő oldalon folytatódik!
Gravír és eszterga
Az anyagoktól a gravírozóterembe léptünk át. Nagyjából 100 négyzetméteres szoba, ahol különböző típusú lézergravírozó gépekkel viszik fel a mintákat a tollhegyekre, tolltestekre. Az egyik gépen éppen a „Wild Arctic Ice” toll testét gravírozták. Ennek a különlegessége, hogy a fehér rezin testbe ereket gravíroznak, amit aztán Super LumiNova festékkel töltenek fel, így sötétben ezek az erek kéken világítanak, olyan hatást nyújtva, mintha a jégtáblák között szűrődne át a fény.
Érdekes, de nekem a Montegrappa gravírja például a tollhegyeken „egyértelmű lézer”. Míg egy Montblanc esetében a tollhegyen szereplő minta sokkal mélyebb, addig a Montegrappa tollain – itt nem beszélve a limitált szériákról, hanem az „alap” 250-1500 euró közötti szegmenst említve – látható, hogy ez egy felszíni gravír, bizonyos szériáknál nincs olyan mélysége. A hegyeket nem maguk gyártják, erre sajnos nincs kapacitásuk, de törekednek rá, hogy a jövőben legyen, addig is specifikus tollhegy gyártóktól, beszállítóktól szerzik az acél és arany hegyeket egyaránt.
A CNC terem volt az első részleg, ahol olyan gyárias érzetem volt. CNC gépek különböző korszakokból, volt régi, szíjas eszterga, egy tengelyes és többtengelyes CNC gépek és nagyon sok fiatal munkaerő. Mint megtudtam, a Montegrappa a környékbeli politechnikumok hallgatóinak biztosít szakmai gyakorlatot és az ügyesebbeket továbbfoglalkoztatják az iskola elvégzése után. Így lehet az, hogy a CNC részleg vezetője a mindössze 23 éves Matteo, aki ottjártamkor egy kifejezetten összetett limitált kiadás frissen elkészült darabjait próbálgatta össze. Hogy szemléltessék, miből, milyen úton készülnek a különleges változatok, a kezembe adtak egy darab gömbölyded, hosszúkás titán darabot, és egy megmunkált változatot – elképesztő, hogy miből mit tud alakítani egyetlen gép. És hol van még a vége?!
Egy innen nyíló külön szobában készítik a feedeket (tintaadagoló). Ez a kis alkatrész rögzíti a nyakban a tollhegyet. A tintaadagoló készülhet modern kompozitból, vagy régimódi ebonitból (a gyűjtők ölre menő vitákat képesek folytatni arról, hogy melyik a jobb). A feed nem csak a tinta áramlásáért, hanem a tollhegy „légzéséért” is felel. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy ez a töltőtoll lelke, amelynek hibája, vagy nem megfelelő beállítása rengeteg bosszúságot okozhat az írószer tulajdonosának.
A gyárban egyébként látszik, hogy gondoltak a látogatókra és a kezdő, nem teljesen szakavatott dolgozókra, ugyanis két, egész fal méretű tálbán láthatjuk a toll felépítését, és az alkatrészek neveit, olaszul és angolul egyaránt.
Összeszerelés, minőségellenőrzés
Annál bosszantóbb, mint amikor az ember irreálisan sok pénzt fizet egy termékért, ami pontosan ennyi funkcióval 600 forintért, vagy töltőtoll esetén 6.000 forintért is kapható, alapvető elvárás, hogy a minőségbe és a funkcionalitásba ne lehessen belekötni. Ez természetes.
A Montegrappánál évi kb. 60.000 darab toll készül. Bérgyártói nagy luxusmárkáknak is, amik ékszerrel és órákkal is foglalkoznak – de a lelkemre kötötték, hogy a pontos nevüket nem írhatom le -, tehát az alapos összeszerelés és minőségellenőrzés nem lehet kérdés. Az összeszerelés pont úgy zajlik, ahogy elképzelnénk egy sorozatgyártott terméknél. Több tálca, amiben szivacsbetétekben állítva várakoznak a részegységek. A hegy, a nyak, a tolltest, a kupak, és látható rutinnal, már-már gépszerűen szerelik össze, kézzel, majd megy a következő tálcán kialakított szivacspárnába, amin pont akkora kivágott részek vannak, hogy a tollak egymás meleltt sorakozva belepasszoljanak. A minőségellenőrzés különös alapossággal történik, nem csak rápillantással, hanem alapos átvizsgálással, hogy minden úgy nyíljon, úgy tekeredjen, úgy álljon, úgy csillogjon, ahogy azt kitalálták.
Érdekesség egy egyedileg gyártott kép, amivel az írásképet ellenőrzik – ezt nem teszik minden egyes darabnál ennyire aprólékosan, de a limitált szériák átesnek ezen a teszten: egy előre elkészített sormintán megy végig az egyedileg elkészített gép, amibea tollat befogják. Pontosan olyan szögben, és olyan erővel nyomva a papírt, ahogy hétköznapi felhasználás során a tulajdonosa tenné. A kész papírt be is scannelik és meg is tartják, hogy a későbbiekben az íráskép-, és minőségellenőrzésnek tanúsítványaként szolgáljon.
Innen már kifelé vitt utunk, vissza a múzeum-szerű folyosó felé és végre betérhettünk a kézműves részlegre. Számomra egyértelműen ez volt a túra fénypontja – ahogy az óragyárakban a letisztult, számítógépes tervezés mellett a tradicionális kézi munka látványa villanyoz fel a legjobban, úgy itt is ez ragadott magával. A szobában négyen dolgoztak, sokkal többen nem is fértek volna el kényelmesen: egy polírozó, egy vésnök és két miniatűrfestő, mindannyian fiatalok. A polírozást talán szükségtelen is túlmagyarázni; ahogy a svájci óráknál, itt is vannak olyan tollak, amelyek egy fokkal gondosabb, aprólékosabb finiselést követelnek meg.
A vésés, gravírozás mikroszkopikus pontossággal történik. A mester a lencsék alatt a hajszálnál is vékonyabb vonalakat alakít ki, és ahogy az a hasonló precíziós művészeti ágaknál alapvetés: a hibázás luxusa egyszerűen nem létezik. Ha túlszalad a véső, ha túl mély a vágat, vagy egy milliméter töredékével arrébb indul az ív, a teljes addigi munka kárba vész, és kezdheti elölről az egész elemet. Ő azonban mosolyogva csak annyit mondott: van már akkora rutinja, hogy ez ne fordulhasson elő.
A vésnököt két oldalról fogják közre a miniatűrfestők. Az ő munkájuk volt talán a leglenyűgözőbb. Az egyik munkaállomáson egy huszonéves lány Raffaello Székes Madonnáján dolgozott – meglátásom szerint kifejezetten a vége felé járhatott. Felfoghatatlan pontossággal vitte fel a színeket az apró tolltestre. Amikor belegondolunk, hogy egy-egy ilyen darabon hetekig vagy akár hónapokig tartó munkát végeznek, a több ezer eurós vételár máris teljesen más megvilágításba kerül.
A másik festő, aki hivatásos festményrestaurátor, valamivel régebben erősíti a manufaktúra csapatát. Ottjártamkor épp egy Sixtus-kápolna különkiadáson dolgozott: a tollnyakra (arra a markolati részre, amit írás közben fogunk) festette Michelangelo freskójának, az Ignudi egyik részletét. Vele szemben egy monitoron kinagyítva látható a nagy felbontású eredeti, maga előtt pedig egy speciális állványon festi a tizedmilliméteres részleteket. Elmondása szerint ennek az egyetlen alkatrésznek a megfestése egy-másfél hónapot vesz igénybe.
Mellette egy bársonytálcán néhány már elkészült darab pihent: az egyiken Monet Nő napernyővel, a másikon a Nők a kertben című festménye köszönt vissza. Ennek a párosnak az elkészítése nagyjából fél évnyi nettó munkaidő, ami már önmagában megválaszolja a több tizenmilliós árcédula miértjét.
Még tettünk egy kört az emleti múzeumban, ahol a jelentősebb darabok és szinte minden különkiadás megtekinthető, többnyire az egyedi dobozukkal együtt, majd bepillantottam a tárgyalóba, ahol a fal telis tele van hírességek arcképével, és egy tollal – olyannal, amilyen nekik is van. A túra ezzel a végéhez ért, Peter elköszönt tőlem, és egyszer csak Karim kínált kávéval, akivel kiültünk a gyár belső udvarára. Elképesztően hangulatos olasz kertecske, a közepén egy elképesztően vastag törzsű, kb. 350 éves fával. Karim a harmincas éveiben járó, egykilencven magas jó kiállású fiatalember, stílusos, divatos ruhában, Pepsi GMT-Masterrel a csuklóján. Amikor kérdezem, hogy ő pontosan mi is a cégnél, azt mondja, hogy szinte minden. Segít a butikban, az értékesítésben, az ügyvitelben és átlát minden folyamatot. Ahogy beszélgettünk az anyagokról és úgy általánosságban a tollak csodájáról, egyszercsak felpattant, és mondta, hogy induljunk, mutat valamit.
Egy hátsó épülethez mentünk, földszintes, kicsi, mellette a felülről fedett dolgozói parkoló néhány modern, de átlagos nyugati autóval, és egy Lamborghini Urusszal. Nehéz, tűzzáró ajtóhoz érünk, a bejutás többlépcsős, kártya, kulcs, kulcs, sípolás és már bent is vagyunk a speciálisan temperált celluloid raktárban. Nagyjából 20 négyzetméter, száraz, langyos levegő. Fél-egy méter hosszú, matt felületű celluloid rudak állnak tartókban, fekszenek a polcokon a bal oldalon, a jobbon kemencéknek tűnő berendezések. Egyedileg kialakított tűzoltórendszer és klíma. Kézbe fogva egy celluloid rudat polírozatlan állapotában rendkívül matt, de a színe tökéletesen kivehető. Pillanatok alatt átveszi a kezem hőjét és tényleg érezni rajta, hogy más, mint a „sima” nemesgyanta.
Alaposan visszazárta Karim a celulloid raktárt és láttuk, hogy fél 1-et üt az óra, indul mindenki ebédelni. Az ebédszünet pedig szent és sérthetetlen. Megkérdezi ugyan, hogy van-e kedvem velük tartani ebédelni, de indulnom kell vissza. Péntek dél múlt, két választásom van: autópályán hazáig, este 9-re talán haza is érnék, vagy keresztül a Dolomitokon, Cortina d’Ampezzo felé, majd a Júlia-Alpok irányába, megszállni este 8-9 közötti érkezéssel a Wörthi tó nyugati oldalán, és másnap autópályán 5-6 óra alatt hazaérni. természetesen ez utóbbit választottam, a hegyeken keresztül, és most sem bántam meg. A Dolomitok, az Alpok egyszerűen csodálatos. Nem csak motorral, bármivel.
A gyárlátogatás pedig még egy lépéssel közelebb hozott a tollakhoz. Némi áthallás természetesen felfedezhető az órák világával, a művészi, manufakturális készítési módok részletgazdagságában mindenképp. És persze a történet-, és szenvedélyfaktorban is. Egy 300 forintos Stabilo golyóstoll, vagy egy 6-7.000 forintos Lamy Safari töltőtoll is tökéletesen alkamas íróeszköz. Aztán ahogy elmélyedsz, az anyagokban, a hegyekben, a tintákban, a papírokban, úgy veszel el benne, menthetetlenül és kapod magad azon, hogy azt bizonygatod a párodnak, vagy a barátaidnak, hogy higgyék el, teljesen más azzal az 1000 eurós tollal írni, és olyan a kidolgozása, hogy az utolsó fillérig megéri az árát, mert amikor az 52 g/m2, leheletvékony Tomoe River papírra írsz, amit külföldről rendeltél, mert itthon nem találtál… igen, akkor már teljesen elvesztél.
