Az előző részben megismerkedtünk az Omega Speedmaster rövid történetével, az egyik legritkább, acél Patek Philippe-pel és az elmúlt évek legnagyobb szenzációjának számító Paul Newman Daytonával. Az első rész végén megemlítettük a legózott Daytonákat, most innen folytatjuk.
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
A legózás az óraiparban azt jelenti, amikor nem szerkezeti alkatrészek cseréjével megbontják egy óra klasszikus eredetiségét. Használhatnak eredeti alkatrészeket, de már nem az lesz, ami kijött a gyárból. Például számlapokat cserélnek ki egy kevésbé keresettről egy igen keresettre, és így tovább. Legutóbb az Antiquorum nevű aukciósház bukott meg legózott órákkal, érdekesség, hogy ugyanazokat, más formában már korábban is árverezték, és kis kutatómunkával ugyan, de megtalálhatóak a neten.
Mit nevezünk eredetinek? Ezt a kérdést két részre bonthatjuk. Ha a felszínét nézzük, akkor minden eredeti, amit a számlapon megjelölt gyártó készített és adott ki. Ez talán mindenkinek egyértelmű. Ha elmélyedünk az órák világában, új értelmet nyer az eredetiség. Azt nevezzük eredetinek, amiben azok a fő alkatrészek vannak, amikkel az az adott óra a gyárból kikerült. A szerkezetben kopó alkatrészek vannak, amiket cserélni kell, ezek ebből a szempontból nem számítanak, feltéve, ha eredeti, típusazonos alkatrészeket építenek be. A tokot lehet polírozni, bár néhány alkalom után már erősen meglátszik rajta. A lünetta érdekes kérdés, ha megütjük, lepattan belőle egy darab, stb. érdemes gyári alkatrésszel pótolni, lehetőleg autentikus, hozzá évjáratban passzoló darabbal. Az efféle eredetiség lelke viszont a számlap és a mutatók.
Ilyen esetben szoktam autós példákat hozni, erre viszont nem találok ennyire egyértelműt. Az óra esetében a számlap nem kopó alkatrész és alapesetben nincs kitéve külső hatásoknak, ha csak be nem ázik. Egészséges patina kialakulhat rajta, főleg, ha még rádiumos, vagy tríciumos festékkel töltötték a mutatókat és indexeket, a radioaktivitás látványosan károsíthatja, de ez a korral jár, így eredeti. A “plasztikai műtét” itt kifejezetten értékcsökkentő tényező. Persze ha vízkáros az óra, vagy üveg nélkül a fiókban hánykódott ’72 óta, akkor értékmentés címszóval fel lehet újíttatni-, vagy lehet bele másik, gyári számlapot szerezni, de ezt azért illik feltüntetni egy hirdetésben.
Hirdetés
-----------
Aki kedvet kapott a részletesebb oknyomozáshoz, ezen a linken mélyülhet el a legózott aukciós darabok között.
Az eddigi példákból is láthatjuk, hogy jó befektetés lehet az óra, de a félantik (vintage) daraboknál rendkívül oda kell figyelni, és különösen értenünk kell hozzá, ha nem akarjuk befektetés helyett elégetni a pénzünket.
Ennél eggyel jobb és biztosabb, ha új órát választunk, de legalábbis olyat, ami még kapható jelenleg is. Legyen új és értékálló. Három olyan gyártó/típus van jelenleg, amelyek biztosan megfelelnek a szempontjainknak: az Audemars Piguet Royal Oak, a Patek Philippe Nautilus és néhány Rolex modell. Az Audemars Piguet mindenkori Royal Oakja (továbbiakban APRO) hasonló, mint a Nautilus. Nagy svájci gyártó acélmodellje, Gérald Genta tervei alapján a hetvenes évekből. A jelenleg futó 15500-as referenciaszámú modell használtan drágább, mint újonnan, sőt másodkézből újat szerezni szintén könnyebb, mint találni egy butikot, ahol egyből megvásárolhatjuk. Itt a különbség „csak” pár ezer euró, tehát a 17-18 ezer eurós listaárhoz képest 24–28 ezer között kaphatjuk meg, ha azonnal szeretnénk.
A Nautilusnál sokkal nagyobb a különbség, ott a listaár 26 ezer euró, de 45 alatt szinte biztos, hogy nem kapunk használtat, újat pedig ne is várjunk 50 ezer alatt. Igen, acélórákról és 16–18 millió forintról beszélünk, ráadásul jelen kollekciókban kapható acélórákról, nem úgy, mint az emlegetett 1518-as Patek. Érdekes egyébként, hogy az arany Nautilus 42 ezer a butikban, és 50–56 ezer között juthatunk hozzá másodkézből, ez is mutatja, hogy mennyire megnövekedett a kereslet az acélmodellekre.
A 2010-es évek befektetési adu ásza órák terén mégis a Rolex. Nem a kivételes luxusa és nem a hihetetlen összetett komplikációk miatt, hanem mert igényesen kidolgozott, rendkívül masszív, strapabíró, szinte minden öltözékhez megfelel, és nem drága. És ne a magyar átlagkeresetet vegyük ennél a kijelentésnél figyelembe, hiszen a svájci órák fő piaca nem hazánk, hanem a világ összes országa, elsősorban Európa és Kína.
A jelen órabefektetési helyzet – ha nagyon szeretnénk – összeköthető Paul Newman Daytonájával, ki hinné, hogy a nehezen megérthető felhajtás a 2016 márciusi Baselworldön – ami az egyik legnagyobb éves óraexpó, órabemutató – bemutatott, 116500LN referenciaszámra keresztelt Daytona körül volt. A külseje előnyére változott, apró, de lényeges ráncfelvarrást kapott, ami a legfontosabb, a fekete kerámialünetta, amely teljesen új összhatást hozott. Több sem kellett az embereknek, a listaáron valamivel több, mint 11 ezer euróért kínált karórára akkora lett a jelentkezés, hogy még mielőtt ősszel a butikokba kerülhetett volna, már több hónapos, majd gyorsan többéves várólisták alakultak ki. Várólista egy nem limitált tömegcikkre, egy 3,5 millió forintos acél, stopperes karórára. Teljesen feldolgozhatatlan volt eleinte, az addigi piacot ismerve, de ami ennél is nagyobb meglepetés volt, hogy a másodpiacon (értsd nem butik, hanem „szabadúszó” kereskedők, nepperek, magánszemélyek és a használtpiac) elkezdett egyre drágábban megjelenni. Volt pillanat, amikor legyintettünk a 14 ezer eurós árra, mondván, nem tart ez a butaság sokáig. A cikk írásakor, már bőven az új évben, 17,5–19 ezer euró közötti árat érik. Tehát ha valaki szerencsés, vagy előnyt élvez egy viszonteladónál, és listaáron hozzájut, akkor onnan kilépve máris euróezreket kereshet.
Hasonló, sőt még nagyobb volt az őrület, amikor a legendás „Pepsi” modern kori változata megjelent. A GMT-Master történelméről elég annyit tudni, hogy a repülőgép-pilóták és a sokat utazó üzletemberek voltak az első számú célcsoport, mégis a Bond-filmek neves szépsége, Pussy Galore (Honor Blackman) csuklóján vált népszerűvé, de őt követte később Bud Spencer és Tom Selleck is, Magnum szerepében. Aztán a klasszikus Pepsit, tehát a kék-piros lünettabetétes verziót a 16710-es referenciaszámú modell nyugdíjazásával 2008–9 környékén elvesztette az órásvilág. Az új modell eleinte csak fekete kerámialünettával, majd kék-feketével jelent meg, és 2014 márciusa volt az a pillanat, amikor minden Rolex-hívő azt hitte, hogy végre visszakapták a Pepsit. Végül is visszakapták, csak fehéraranyból (116719BLRO). A lelkesedés alábbhagyott, egészen 2018-as Baselworldig, amikor bemutatták az acélból készült Pepsit. Az olvasó már nyilván sejti, hogy várólistás modell lett egy szempillantás alatt. Az éppen 9000 euró alatt kínált új Pepsire sok helyen már a bejelentés után egy órával nem vettek fel rendelést a különösen nagy érdeklődés miatt. Most 14–15 ezer euró között lehet azonnal hozzájutni. És ez az a félelmetes mértékű rajongás, ami miatt szinte az összes Rolex sportmodell várólistás. A Submarinertől a GMT-Master II-n át a Daytonáig, és értsük bele most a Sky-Dweller egyik-másik változatát.
Egy fontos dolgot szándékosan a végére hagytam. Minden várólistát átléphetünk, ha már korábban, vagy akár a várólistás modell iránt érdeklődve egy jelentősebb összeget hagyunk a viszonteladónál. Tehát ha választunk egy-egy kevésbé keresett arany-acél, vagy aranymodellt, ne adj’ isten egy drágakövekkel kirakott darabot, és elérünk egy kimondatlan összeghatárt, hirtelen elérhetővé válnak az elérhetetlen darabok. És ez kimondatlanul bár, de így működik minden márkánál. Egyedül az összeg változik, hogy 10–20 vagy 60 milliót kell kifizetni előtte.
És a legfontosabb, hogy ezek miként tekinthetőek befektetésnek: a huszonegyedik századból az egyik kedvenc példám a Submariner 50. évfordulójára kiadott, „Kermit” becenevű Submariner. Eltért az addigitól, nagyobbak voltak az indexek a számlapon (maxi dial) és zöld lünettabetétet kapott a fekete helyett. A 2004-es jubileumi évjáratnak volt egy különlegessége, ami csak 2005-től lett különleges. Ez a lünettán a 40-es számnál a 4-es tipója. Ahogy végül elhíresült, ez volt a „Fat four”, a széles négyes miatt. 2005-től már keskenyebb lett a négyes, a 2004-es darabok ára pedig elkezdett emelkedni. Míg pár éve a különbség a Fat four és a hagyományos változat között nem volt kiemelkedő, az akkori (2014–15-ös) 4–6 ezer euró közötti zónából a Fat four 12–16 ezer euró közé emelkedett, míg a hagyományos, 2005–2008/9 között készült változat sem található meg 7 ezer euró alatt.
Hogy az árak felívelése meddig tart, vagy elkezd-e zuhanni, és ha igen, mikor és mennyit, nem lehet tudni. Egy bizonyos felár fölött akár még azt is feltételezhetjük, hogy egy lufival állunk szemben. Az, hogy egy még kapható, tömeggyártott termék körül – legyen szó itt akár a Patekről, akár a Rolexről – ekkora őrület alakuljon ki, nyilvánvalóan nemcsak a termék tulajdonságai, jellemzői miatt van, hanem ami a legfontosabb, a hozzáadott érték teszi ezeket ennyire keresetté és értékessé. A befektetés jellege, hozama és az időtáv pedig nagyban függ a hozzáadott érték társadalomban és szubkultúrában betöltött szerepétől. Azt pedig sosem tudhatjuk, hogy 30-50 év múlva melyik korszak hozzáadott értéke lesz éppen akár egészségesen, akár egészségtelenül túlértékelt az akkori szubkultúra számára.
borítókép: acollectedman.com
