Az óra, mint befektetés – 1. rész

Az órákat sokan csak időmérő eszköznek tekintik, de vannak, akik meg vannak őrülve a bennük rejlő mechanikai megoldásokért. Vannak, akik már ötvenezer forintért is sokallják, míg mások milliókat költenek rá. Többek csak használják, míg néhányan befektetésként tekintenek rá.

– A cikk eredeti változata a 2019. januári  Business Class Magazinban jelent meg, Ligetfalvi Viktor tollából –

A legtöbben pedig nem értik, hogyan lehet befektetésként kezelni egy órát. Pedig egyszerű. Épp úgy, mint sok más területen az életben, ha az ember okosan, ésszel választ, akkor akár még jól is járhat. Igaz, hogy például az autók esetében annyira jelentős amortizációról beszélhetünk, hogy nehéz előre meghatározni, mi lehet gyűjtői kategória, és mi nem, 10-12 évvel ezelőtt sokan azt sem hitték volna, hogy egy szép állapotú, E30 kódjelű hármas BMW egyszer újra 2-3 millió forintot ér majd, amelyet akkor nagyjából ennek ötödéért lehetett megvenni. A kereklámpás Ladákról ne is beszéljünk.

Vagyis ahogy autófronton, úgy órafronton sem könnyű kitalálni, hogy mi az, amit 10-30-50 év múlva busás haszonnal árvereztethetünk majd el, de kezdjük az elejéről.
Gyűjtői darabbá – nevezzük így a jó befektetéseket – válhat egy óra a múltja, vagy éppen pont a jelene által, sőt a legerősebb kombináció, amikor ez a kettő együtt adja meg az óra igazi gyűjtői értékét. Ezek közül két konkrét típus éli most elképesztő és még annál is látványosabb reneszánszát, igaz, nem ugyanabban a kategóriában. Az egyik a Rolex Daytona, a másik pedig az Omega Speedmaster Moonwatch.

Svájcból az űrbe

Ne keressünk abban összefüggést, hogy alapvetően kézihúzós, stopperes órákról van szó, mindkettőt a saját történetük tette naggyá, valamint a XXI. század, az internet és a hype. Az Omega története félig a nevében van: A NASA hivatalos „űrórája”, tehát már a ’69-es holdra szálláson is Omega Speedmaster volt a szolgálati karóra, ez az első, amely az űrben járt. Ez máris predesztinálta a típus jövőjét, magától értetődő, hogy minden órakedvelő szeretne egy darabot a történelemből, és abból az érzésből, ahogy az űrbe kiléptek, ahogy megtették azokat a kis-nagy lépéseket a Holdon. Az Omega lényegi változtatás nélkül, szinte a hatvanas évekbeli modellel meggyező formában gyártja a Speedmastert, pontosan azért, hogy közel ugyanazt az érzést kaphassuk meg most is. Viszont apró változtatások szükségesek. Hol a szerkezetben, hol a számlapon, csupán apróságok. Pont olyanok, amikre egy gyűjtő ki van élezve.

A típuscsalád a hatvanas években ment át a legnagyobb változásokon. Az egyenes tokfüleket (ref. 105.002 és 105.003) leváltotta az azóta is használt, jellegzetes csavart tokfül, és megjelent a Professional felirat a számlapon (145.012), mivel ez már a NASA által is jóváhagyott típus volt.
Ez után a 145.022-vel, 1968-ban a szerkezet is megváltozott. Az összetett, elegáns és precíz megoldásokat magába foglaló cal. 321-et váltotta az egyszerűbb, könnyebben szerelhető cal. 861. Pár évvel később, a hetvenes években a számlap percosztásainál látható lépcső is eltűnt, ez volt az úgynevezett „step dial”. Itt húzhatunk egy vonalat a történetiségben. Egy igazi gyűjtő ezek valamelyikére vadászik, eredeti állapotában.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért lehet ez annyira jó befektetés, ami egyrészről jogos. A hatvanas, hetvenes években ezek a karórák nem számítottak luxusterméknek. Találni olyan reklámot a hetvenes évek végén kialakuló kvarcválság idejéről, amikor egy – mai szemmel nézve – egyszerű Seiko drágább volt, mint az Omega holdra szállós legendája.

Azóta viszont eltelt annyi idő, hogy lássuk, a régi modellek kellően régiek ahhoz, hogy ne legyen belőle minden kereskedésben tucatszámra, és a múlt egyre értékesebbé válik. Így jutottunk el mostanra oda, hogy 8–9 ezer eurótól indulnak a gyűjtői darabok. Viszont ennek van egy árnyoldala is, miszerint annyira pontos szaktudás szükséges ahhoz, hogy megállapíthassuk egy modellről, hogy annak minden fontos alkatrésze eredeti, hogy többévnyi előképzettség és tapasztalat alapján lehet csak bizonyosan állítani egy adott darabról, hogy teljes mértékben autentikus.

Persze a mai világában nincs hype net nélkül. Különböző online magazinok egyrészről kiváló érzékkel, másrészről a típus iránti fanatizmustól vezérelve, remek ütemben indultak el a típustörténet felkutatásában. Ennek köszönhetően, ahogy egyre több valóban érdekes részletre bukkantak, és pontosan meg tudtak határozni addig csak körberajzolt korszakokat, és az, hogy a lehető legmélyebben utánajárnak a típus szempontjából jelentős kérdéseknek, sokkal érdekesebbé tette az órát, mint amilyen addig volt.

És ez nemcsak a Speedmasterrel történt meg, hanem a másik neves stopperes karórával, a Rolex Oyster Cosmograph Daytonával is. A legenda szerint a hetvenes években nem volt túl keresett darab. A Rolex nem erőltette meg magát, egy akkor kapható, egyébként kifejezetten minőségi Valjoux 72-es szerkezetet épített a modellbe, de nem ez volt a legnépszerűbb a kollekcióban. A típus Paul Newmannek, a kor egyik híres amerikai színészének köszönheti a szerencséjét, aki az 1979-es Le Mans versenyen – a történet szerint – a saját Daytonáját viselte (a versenyből készült Le Mans című filmben egyébként Steve McQueen alakította a főszerepet).

Lapozz! A következő oldalon megismerjük, miért és hogyan lett a Daytona ekkora sztár napjainkra… és kitérünk az egyik legritkább, magyar kötődésű Patekre is.