Az óra legtöbbünk képzeletében kerek, legfeljebb ovális, a bőrszíj pedig inkább elegáns, mintsem sportos. A karóra-történelem első fontosabb szakaszában, tehát a XX. század első harmadában ez mégsem így volt, sőt. A négyzet, pontosabban téglalap alakú órák világát két ikon jellemzi még napjainkban is, pedig a történetük az ezerkilencszázas évek elején indult.
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
– A cikk eredeti változata a 2018. októberi Business Class Magazinban jelent meg, Ligetfalvi Viktor tollából –
Rendkívül érdekes bizonyos tárgyakat, találmányokat jobban megvizsgálni, és felfedezni, hogy mennyire egyedi gondolat vagy igény hívta őket életre. Bár karórákkal már próbálkoztak a XIX. században, mégsem vált kellőképpen népszerűvé, a fordulópontot a XX. század hozta el. Az ezerkilencszázas évek elején a repüléstörténet egyik apostola, a brazil–francia pilóta, Alberto Santos-Dumont fejezte ki igényét ékszerkészítő barátjának, Louis Cartier-nek, hogy szüksége lenne egy olyan órára, amelyről repülés közben is gyorsan és könnyedén le tudja olvasni az időt, lehetőleg úgy, hogy ne kelljen elengednie a botkormányt. A karóra gondolata nem volt új, mivel korábban már próbálkoztak vele, igaz, kevés sikerrel: zsebóráknak varrtak bőrből csuklóra szíjazható „tokot”, amely bár a feladatát ellátta, a zsebórák méretéből adódóan rendkívül kényelmetlen volt.
Louis Cartier felismerte a lehetőséget, és megbízta a svájci órakészítőt, Edmond Jaeger-t, hogy a tervei alapján sorozatgyártsa az órát. Bár a második világháborús, szinte zsebóra méretű pilótaórákkal összehasonlíthatatlan alkotás született, a célnak megfelelt. Bőrszíjjal a csuklóra rögzíthető, könnyen leolvasható, mégis elegáns viselet: ez lett 1904-ben a Cartier Santos. A 114 éves típus nem sokat változott. Frissült, modernebb lett, számos változat jelent meg, később fémszíjjal, majd ismét bőrrel. Az apró változtatásoknak köszönhetően ugyanannyira érdekes a forma, mint 1904-ben, mégis annyira friss, hogy a történelmének ismerete nélkül egy modern darabnak gondolhatnánk.
Akkoriban a trendek sokkal lassabban terjedtek, mint napjainkban, érdekes, hogy a karórákat a katonaság tette vonzóvá a lakosság számára. A pilóták után a szárazföldi egységeknél is egyre elterjedtebb lett, ezt látva pedig beszivárgott a lakosság érdeklődési körébe is. Az egyre nagyobb igényt pedig ki kellett elégíteni, és Louis Cartier-nek az órakészítésben már volt tapasztalata, emellett pedig a haditechnika iránt is különösen érdeklődött. Egyik kedvence például az FT-17-es Renault tank – harckocsi – volt. A tank formája pedig annyira megihlette, hogy főbb vonásait papírra vetve megalkotta a Cartier Tank típusú órát. Tény, hogy az első világháború közepén kiadni egy karórát, amelynek a neve Tank, kifejezetten morbid, mégis, egy olyan darabot sikerült megalkotnia, amely napjainkban is szinte változatlan formában kapható, 2017-ben ünnepelte a 100. évfordulóját.
Megjelenését tekintve tényleg hasonlít az FT-17-esre, leginkább felülnézetből. A tok két hosszabbik széle a lánctalpakat idézi, a számlap pedig a tank testét, tehát a motorteret és a fülkét, ahol a két katona ült. A Cartier cég ismertetőjegye volt már akkor is a zafír használata, minden órája felhúzókoronáját egy zafírral díszíti, minden típusnál más formában, viszont ez a márka legfőbb jellegzetessége.
A sikerre nem kellett sokat várniuk, meglátva a lehetőséget, egyre több változatot készítettek, hosszúkásabb, szélesebb, sőt megfordítható változatban is, és ami igazán érdekes, hogy az alapot adó Tank 1917 óta változatlan. Készült egy nagyobb méretű változat, és mostanra népszerűbb is, elvégre a lépést tartani kell a kor divatjával, de a klasszikus Tank még mindig kapható, és még mindig etalonnak számít.
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
A hetvenes években söpört végig az óraiparon az úgynevezett kvarcválság. Az olcsó(bb), távol-keleti elemes órák alapjaiban rengették meg a svájci óraipart. Az olcsó, gondozásmentes darabok széles társadalmi rétegek számára tették könnyen elérhetővé az órákat, mondhatni kompromisszumok nélkül. Svájc erre sajátos módon próbált reagálni: elkészítették a saját kvarcóráikat, de mégsem tudták annyira olcsón adni, mint a japánok. Volt olyan gyártó, amelyik a mechanikus órák árait inkább emelte, és azok korábbi szintjére árazta be a sokkal kevésbé tradicionális, műszakilag egészen más hitvallást megtestesítő kvarcórákat. Így születetett meg a japán kvarcórák abszolút méltatlan ellenfele, a drága svájci kvarc. Ennek a képnek egy pozitívabb szereplője volt a Cartier.
Pontosan tudták, hogy kvarcóra nélkül nincs esélyük a túlélésre, és készült is számtalan változat, női és férfi kollekcióban egyaránt, így elkészültek – például – az elérhető árú Santosok. A Tank pedig mint a Cartier órák legismertebb változata, megérdemelt egy külön típuscsaládot, ez lett a Must de Cartier. Míg a Tank addig elsősorban aranyból készült, a Must de Cartier úgynevezett vermeilből, amely egy kevésbé használt aranyozási eljárás, ezüstre. Az arany hatás így megmaradt, a forma megegyezett az „igazi” Tank formájával, és kézihúzós helyett olcsó kvarcszerkezettel készült. A többi modellhez képest pedig a Must de Cartier – a márka léptékeit figyelembe véve – az elérhetőbb ársávba került, ezzel is beljebb húzva egy svájci gyártót a kvarcválság szirtjének pereméről.
A következő oldalon talán a legismertebb, legjellegzetesebb téglalap alakú órával ismerkedünk meg, a Jaeger-LeCoultre Reversoval és történetével. Lapozz!
