Aki legalább 2-3 éve nyomon követi az óraipart és ezzel együtt a használt órák piacát is, az a cím alapján már nagyjából sejtheti, miről lesz szó. Aki viszont kevésbé ismeri a jelenséget, most mindent megtudhat róla.
A kilencvenes és kétezres évek békés állóvízéhez képest a 2008-ban indult válság lecsengése után egy egészen érdekes változás érhető tetten a használt órák piacán. Több év stagnálás, lassú emelkedés után az elmúlt 3-4 évben az árak elkezdtek az egekbe emelkedni. Nem csak a Rolex háza táján, hanem az összes ikonikusnak, vagy fontosnak tekinthető modell esetében és nem csak a nagyon luxus órák között, hanem a közép-, és feslőkategóriában is. Viszont a Rolexnél húzott el a hájp a legszélsőségesebb, már-már tényleg indokolatlan, vagy nehezen megérthető módon, ezért is foglalkozunk vele már többedjére, most épp mélyrehatóan. Először, a felszínt kapargatva ITT jártuk körbe a Baselworld alatt, majd ITT foglalkoztunk a hatásaival.
Hirdetés
-----------
Közkedvelt típusnak tekinthetőek, például a Bond-féle, vagy a kardmutatós Seamasterek, az elmúlt 4-5 évben közel megduplázódott az áruk. Érdekes volt végigkövetni a folyamatot, ahogy a 300.000 forint körüli sávról elkezd emelkedni, eléri a 4-, majd 500.000 forintot, a dobozzal, papírral is rendelkező, szervizelt, eredeti lünettabetétes darabokért pedig 550.000 forintot is elkérnek, sőt néha a hatszáz alját érintik. Majd a piac beárazta magát az órát, a hájp elmúlt, és az ár is leült, 420-500.000 forint közé, ha automatáról, és nagyjából 330-400.000 közé, ha kvarcról beszélünk.
Az óravilág csúcsán hasonló folyamatok játszódtak le szélsebesen, például a Patek Philippe Nautilus-szal. A legkedveltebb Patek, gyakorlatilag acél sportmodell, ami szinte mindenhez megy, annyira várólistás, hogy egy földi halandó – értsd, akinek nincs mellette legalább egy, de inkább több Patek – közel esélytelen a Nautilusért folytatott harcban. Miközben a legnépszerűbb, 5711/1A listaára közel 27.000 euró, ami azért még nyugaton is egy szemmel láthatóbb összeg, több, mint 8,5 millió forint, az óra gyakorlatilag beszerezhetetlen újonnan, butikból.
Természetesen akik valamilyen módon a várólistán jobb helyen szerepelnek, törzsvásárlók, vagy kereskedők, számukra inkább elérhető, és tőlük már az említett földi halandó is megveheti, nagyjából 45.000 eurótól. Igen, a listaárnak közel a dupláját kell kifizetni ahhoz, hogy hozzájussunk, és ez elsősorban a sötét számlapos acél modellre érvényes. A fehér számlapos már 35.000 euró környékén elérhető a szürke piacon. Szintén érdekes, hogy a rózsaarany Nautilus listaára 46.000 euró, és 50-55ezer körül elérhető, tehát ott kisebb az árrés.
Az Audemars Piguet Royal Oakjánál is hasonló a képlet, de lényegesen kisebb plusszal, tehát az újabbik, 41 milliméteres 15400ST referenciaszámú modell ~15.000 eurós listaár mellett 17-20.000 körül szerezhető meg.
Egy olyan árrést, mint ami az AP RO-nál van, még nagyjából érthetünk, elvégre manufakturális gyártás, satöbbi… A Patek várólistája is érthető, az árkülönbség a bolti új, és az elérhető új között viszont már több, mint félelmetes. Ezek a gyártók a svájci, manufakturális módon, de tömegtermelt mennyiségben készülő (értsd 10.000+ db / év) legmagasabb szinten nyilvántartott márkák.
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
A Rolex pedig belépő a luxusba. És pont ez teszi őrületesen keresetté. Azt kifejtettük már, hogy mitől drága, vagy nem drága a svájci óra, és mielőtt fröcsögve őrjöngeni kezdene bárki, hogy hogy lehet egy 150 grammos acéldarab másfélmillióért belépő a luxusba, emlékezzünk, hogy nem a magyar piac az első számú célközönség, nyugaton pedig nem dobja le a láncot egy 5-8.000 eurós órától senki, legalábbis a középosztályban, és attól fölfelé.
Tehát egy luxuskategóriába tartozó gyártó, megbízható, strapabíró szerkezetekkel, relatíve egyedi megoldásokkal, régóta, minimális változtatással működő kollekciók, és a minden felismerhető név: Rolex. Pont olyan, mint egy idealizált világban a BMW/Mercedes/Audi. Az egyszerűbbtől kezdve a komplikáltabb, gyémántos, aranyból készült luxusholmiig elég széles skálán termelnek, de a legfelsőbb, legdrágább modelljükre sem lehet ráfogni, hogy ennél aztán már tényleg alig van följebb.
Az elmúlt évek során a Rolex sportmodelljei – Submariner, GMT-Master II, Daytona – iránti kereslet elképesztő módon növekedni kezdett, és az új modellek sikeressége magával rántotta a használtpiacot is. Példaképp, egy kétezres évek elején készült 16710-es Pepsi GMT-Master II 4-5 éve még 3.500-4.500 euró között el lehetett érni, napjainkban ez már szinte lehetetlen 7.000 euró alatt, hasonló a változás a Submarinereknél.
Ennek viszont ismerhetjük a teljesen tiszta és átlátható kronológiáját. A folyamatos áremelkedés alapvetően normális. Ahogy a legutóbbi nagy gazdasági válságtól távolodunk, fejlődik az ipar, nőnek a bérek, egy új generáció válik fizetőképessé, stb. tehát ezek alapján minimális használtpiaci áremelkedés érthető. Az viszont kevésbé, hogy a gyártó alapmodelljeinek számító darabok több éves várólistán legyenek csak elérhetőek.
Az igazán meredek emelkedés 2016-ban indult, és minden évbe egy-egy ikonikus modell frissítésével csak növekszik. Ugye, 2016-ban mutatták be a kerámialünettás Daytonákat. Ez a modell vagy 5-10 éves várólistán elérhető csak, vagy a bolti árának közel duplájáért, a használtpiacon. 2017-ben a Sea-Dweller 50. évfordulós változatát jelentették be, ami egy igen nagy és merész újítás volt, hogy 43 milliméteres lett a 40 helyett, és ez a modell is megkapta a nagyítót a dátum fölé, pedig az elmúlt fél évszázadban pont ez különböztette meg a Submarinertől, hogy az SD-n sosem volt küklopsz.
Majd 2018-ban végleg elszabadult a „pokol”, amikor bemutatták a pepsi lünettás új GMT-Master II-t. A bejelentés után egy-két órával már szinte sehol nem lehetett feliratkozni a várólistákra, annyian jelentkeztek a viszonteladóknál, és nyár közepén, amikor elérhetővé vált, már meg is hirdették a tulajok a 8.400 eurós órát 15-16.000 euróért. Mivel az elmúlt két hónapban nem csökkent az ára, valószínűleg így is van rá kereslet.
Pontos magyarázatot nem találhatunk erre a jelenségre, de vannak olyan megközelítések, amiknek van valóságalapjuk. Ilyen például a gazdasági növekedést figyelembe vevő magyarázat. Távolodunk a 10 évvel ezelőtti válságtól, egyre nagyobb a fizetőképes réteg, most már kevesebben dugják rettegve a párna alá a megspórolt pénzüket, egyre népszerűbbek a felső-, és luxuskategóriás órák, a növekvő kereslet pedig emeli az árakat. Főleg az olyan modellek iránt, amiket már nem gyártanak, így például az acéllünettás modellek, akár Submariner, akár GMT-Master II. Tehát ha négy éve 3-4.000 euró volt használtan, de egyre nagyobb lett a kereslet, az ára elkezdett emelkedni, és így, hogy az ár is emelkedik, azok is bele mertek vágni, akik az áringadozástól féltek addig. Sűrűn hallhatjuk azt a mondatot, hogy „és el tudom majd adni ugyanannyiért?”.
Viszont amikor már az órakedvelők több szegmense is egy adott stílusra, kollekcióra áll rá, akkor ott óhatatlan az áremelkedés. Így jutottunk el oda, hogy olyan szinteket ért el az acél sportmodellek ára, amire korábban senki nem gondolt. 16610 Submariner tartozékok nélkül 5-5.300 eurótól, papírjával, dobozával egy ezressel drágábbról indul, a GMT Master II jelen árait leírni is rossz, 6.500 euró alatt se fekete, se Coke és Pepsi. De egy tisztes Pepsi is már 8.000-ről indul.
Azért számolunk mindent, de legalábbis sok mindent euróban, mert a magyar használtpiac önmagában egy véges tér, az órák látványos része már most is külföldről származik, és ami nagyon fontos, hogy az euró lényegesen stabilabb, mint a forint. És itt jön elő az a probléma, amivel még nagyon sokan nem szembesültek: 1 euró már nem 300 forint, hanem jelen cikk írásakor 325 forint a szemközti (egyébként kifejezetten kedvező árú) pénzváltóban – az OTP ma 332,6 forintért vált. Így szembesül az órakedvelő a ténnyel, hogy az 5.000 euró már nem másfél millió forint, hanem 1,625 millió, sőt, a 6.000 sem 1,8, hanem 1,95 millió. Ezek pedig igen nagy különbségnek számítanak – kár puffogtatni azt a közhelyes mondatot, hogy ahol másfél van, ott egy egész hat is.
Mostanra mindenkiben felmerülhetett a kérdés, hogy mégis mit tudnak a Rolexek, mitől annyira különlegesek, hogy az épp ésszel felfogható kategóriában ennyire keresettek… Valójában semmi olyan különlegeset nem tudnak, amiről ódákat lehetne zengeni. A kezdetektől minimálisan csiszolgatott tokforma, számlapstílus és összkép. Visszafogott dizájn, semmi kirívó. Farmertől az öltönyig mindenhez passzol, lehet univerzálisnak és semmilyennek is nevezni, ez nézőpont kérdése. A kidolgozás minősége tényleg jó.
Egészen a hatszámos referenciákig (tehát a vastag tokos „supercase” megjelenéséig) szépen játszottak a vonalakkal, élekkel, törésekkel, az újak bár keresettek, de sokkal inkább baltával faragott, mint a régibbek. A mutatók, indexek fehéraranyból készültek, ez apró finomság csupán. A szerkezet nem olyan karcsú, mint egy ETA 2892, sőt, kis híján kétszer olyan vastag, viszont az anyaghasználat és az összeszerelés minősége egy megbízható, pontos és strapabíró konstrukciót képezett. Tehát pontos, vízálló, strapabíró, sportos, de a letisztultsága éppen annyira teszi elegánssá, hogy egy nagyon jó átmenet legyen.
Nem annyira megosztó, mint egy Omega Seamaster, vagy egy Girard Perregaux – ami Rolex árban van, pedig… – vagy bármi más a piacon. Akár azt is mondhatnánk, hogy annyira semmilyen, hogy alig lehet belekötni. De miért? Közben a válasz rém egyszerű.
A Rolexek esetében a lehető legkevesebb kompromisszumot kell megkötni ahhoz, hogy minden szituációban, élethelyzetben alkalmas legyen, és a legtöbb technológiai és esztétikai kritériumnak megfeleljen.
Persze ez vitatható. Nem is szeretném, hogy mindenki egyetértsen, akkor rémisztően unalmas lenne a világ. De ez lehet egy magyarázat. És most a gondolatmenet lezárásához közeledve, még egyszer: miért foglalkozunk ennyit ezzel a márkával? Mert felborította a piac egyensúlyát, egyeduralkodó lett, mint Michael Schumacher a kétezres évek elején, erről pedig érdemes beszélni.
És ne felejtsük el a többi modellt, amik kevésbé kapnak központi szerepet, mint például a Datejust, amik ára szintén folyamatosan emelkedik, de lassabb ütemben, és kevésbé látványos, mivel mélyebbről indult. De hol vannak már a 4-5-600.000 forintos Datejustok, amikor külön öröm, ha látunk egyet a millió forintos határ alatt – gondolok itt a nyolcvanas évektől készült típusokra, a 90-es évek zafíros darabjai már átlépték a hat nullás határt.
Mindeközben a nyolcas pályán beúszik a kistestvér, ami már nem is annyira kistestvér, a Tudor. Három éve gyártanak saját szerkezetet, ami jellemzőiben, technológiai megoldásaiban nem meglepő módon hasonlít a Rolex werkjeire, minőségben és a megmunkálás igényességében sem lehet okunk panaszra, és mindezt a 3-4.000 eurós kategóriában kínálják, ahol újabban már az Omega sem konkurencia, hiszen egyre följebb pozicionálják magukat, a 4-7.000 euró közötti sávba (acél darabokról van szó, mint az Aqua Terra, a Semaster Diver 300 és Planet Ocean-ek).
Ha már szeretjük az órákat, érdemes képben lennünk ilyen dolgokkal, elvégre az, hogy miként áll éppen aktuálisan a piac fontos az aktuális kollekciók szempontjából is, hiszen minden a régi modellek alapjaira épül, azokat a változásokat figyelembe véve, amiket a konkurencia (is) okoz. Hogy mi lesz a következő? Szerintem egy új Submariner márciusban, Bázelben. Elvégre a Sub még nem kapta meg a friss, 3235-ös werket, pedig már éppen ideje. Ha valaki szeretne egyet még 2020 előtt, szerintem érdemes lehet most jelentkezni érte…
FB kép: WUS
