Sokszor hangzik el, hogy belépő szint, vagy középkategória bizonyos cikkekben, sokszor mondjuk valamire, hogy nem drága, miközben több, mint egymillió forintba kerül és van, hogy egy kétszázezer alatti órára mondjuk, hogy drága. A svájci óra alapvetően nem olcsó mulatság és ezért rengetegen luxuscikknek tartják. Ezt a gondolatmenetet viszont érdemes megvizsgálni több oldalról is.
A legfontosabb, alapvető tény, hogy az órák árait, legyen az svájci, japán, német, vagy amerikai nem a magyar/osztrák/belga/indonéz fizetésekhez mérjük, és nem is egyedileg a saját pénztárcánkhoz, hanem kizárólag egymáshoz. Tehát egy TAG Heuer olcsó-e egy IWC-hez képest, vagy egy hetvenes évek beli Citizen automata kronográf 70.000 forinért bakfitty-e, egy korban vele megegyező svájcival szemben. Amikor kiejtjük azt, hogy drága, akkor elképesztő mélységekbe merülhetnénk a társadalom elemzése kapcsán, de ez egyáltalán nem erről szól. Hanem arról, hogy ezek az órák egymáshoz képest, vagy egy adott szegmensben, kategóriában olcsóbbnak számítanak-e a funkciókban, anyaghasználatban, technológia megoldásokban hozzájuk hasonló darabokhoz képest.
A kérdés, hogy egy óra drága-e, valójában nem arról szól, hogy melyikünknek van, vagy nincs pénze megvenni, hanem arról, hogy egymáshoz képest, vagy egy adott szegmensben, kategóriában olcsóbbnak számítanak-e a funkciókban, anyaghasználatban, technológia megoldásokban hozzájuk hasonló darabokhoz képest.
És ezért mondhatjuk egy kerámiás Rolex Daytonára 12.000 euróért, hogy olcsó, mivel újonnan több éves várólista van rá, másodkézből pedig 15-16.000 euróról indulnak, és ugyanígy mondhatjuk, hogy egy Citizen NY0040 drága 90.000 forintért, hiszen újonnan is olcsóbb, és beszerezhető. És számtalan ilyen példát említhetnénk, kedvencem a Sellita alapokra épülő cal. 35111-et használó IWC, amit még használt árán is drágának érzek, mondjuk egy Tudor North Flaggel szemben, de ezek persze szubjektív meglátások.
Apróság még, hogy a svájci órákat nem Magyarországon gyártják és ahogy nem elsősorban a magyar órakedvelők a célközönség, úgy az árszabást sem hazánkat figyelembe véve alakították ki. Ezzel szemben nyugaton, vagy a világ számos más pontján nem számítanak olyan kiemelkedően drágának, mint itthon. Hogy ki, hol, milyen munkakörben, mennyi idő alatt tud megvenni mondjuk egy Rolex Submarinert, vagy egy Omega Seamastert, nem mélyednék el benne, mindenki talál(hat) számos példát köreiben.
A másik összetevő pedig a készítés módja és az, hogy miből áll össze egy óra ára. Tény, hogy nem csak az alkatrészeket és az összeszerelést kell megfizetni. Számtalan más mindenből adódik össze a többszázezres, vagy többmilliós ár. Ha a kilencvenes és kétezres évek elsősorban tokozócégeit nézzük, mint amilyen akár a TAG Heuer, akár a Breitling volt, csak hogy két nevesebb példát említsek, a dizájnt maguknak kellett kitalálni és az összeszerelést is maguk végzik. Tegyük fel, hogy mindent külső beszállító gyárt, ezesetben kell egy összeszerelő üzem sok, szakképzett órással. Kell nekik egy épület, aminek muszáj korszerűnek és jól felszereltnek lenni. Ki kell fizetni a beszállítókat, akik az órák összetevőit készítik a szíjtól, a koronán keresztül a számlapon át a mutatókig.
Kell könyvelés, humánerőforrás, és minden más, ami bármelyik vállalatnál, kell egy marketing csapat, hiszen csak úgy tudhatnak az emberek az újdonságokról, ha azokat aktívan támogatják reklámkampányokkal. Fizetni kell a “véleményvezéreket”, divatosabb szóval élve influencereket, akik lehetnek színészek, sportolók – mindezt azért, hogy a vásárlók számára vonzóbb legyen a márka. Ne feledkezzünk meg azokról, akik az órákat tervezik, a dizájn szinte minden esetben házon belül készül, azt sem 1-2 ember készíti. Az összeszerelő üzemet már említettem, de vegyük egy épületbe a többi ággal, és gondoljuk azt, hogy ez egyetlen épületkomplexumon belül történik. És ez még “csak” egy tokozó cég, ezek a felsorolt költségek, és ki tudja még mennyi minden bele kell épüljön egy óra árába. Ennek egy 150.000 forintos Tissot LeLocle esetében is bele kell férjen a mai napig.
Ha a felső-közép-, és luxuskategória felé evezünk, olyan óragyártók felé, akik maguk tervezik, készítik az összetevők többségét, akkor az előbbi költségekhez jó pár tételt hozzá kell adjunk. A szerkezetek fejlesztése, tervezése, ahhoz szükséges szerszámok (!) és alkatrészek gyártása, kézzel dekorált és finomított alkatrészek készítése, számlapfestés, dekorálás, gilosálás, zománcolt számlapok készítése, a tokok megmunkálása, és kézzel történő finiselése, ékszerészek, ötvösök alkalmazása, külön gyárépület, vagy legalább szárny a külön folyamatokra. És minél részletgazdagabb és minél inkább kézzel készül egy óra, annál lassabban, hiszen egy pont felett már nem illik hibázni. Erről képekben többet elmond a Jaeger-LeCoultre gyárlátogatásról szóló cikk ITT.
Napjainkra az óraipar eljutott arra a pontra, hogy a már-már végletekig reszelt, finomított, fejlesztett svájci horgony-gátszerkezetes werkeket alkatrész és anyaghasználat szintjén gondolja újra. Elterjedőben van például a szilícium (angolul silicon, de ez nem egyenlő azzal a szilikonnal), amiből hajszálrugót készítenek többek között, új anyagokkal kísérleteznek az óratokok terén, lásd Zentih és Hublot. És pontosan ezeknek a folyamatoknak tesz nagyon jót az, hogy a márkák nem egyedül és önállóan fejlesztenek, hanem befektetői csoportok tulajdonában, konszernekbe tömörülve – erről írtunk már a svájci óraipar történetének második és harmadik részében.
Ezen új anyagok felhasználására az elején nincs recept: tervezni, tesztelni, fejleszteni kell évekig, mire megtalálják -az egyelőre – optimális felhasználási módot. Ehhez pedig szakemberek tucatjait kell foglalkoztatni, megfelelő, modern infrastruktúrát biztosítani, azt takarítani, karbantartani és folyton fejleszteni. Tehetik ezt saját tudós csapattal, vagy tehetik egyetemekkel közreműködve (lsd. Hublot), ami szintén vagyonokba kerül, hiszen a gyártó finanszírozza a kutatást, a gépeket és az elkészítést. A mérnök, az órás és a tudós itthon sem olcsó munkaerő, nem még Svájcban.
A konszernek saját márkáiknak központosítva tudnak fejleszteni és gyártani bizonyos elemeket, ezzel is csökkentve a költségeket. Ezt láthatjuk az említett LVMH csoporton kívül a Richemontnál és a Swatch Groupnál is. Így kerül napjainkban is számtalan gyártó órájába például ETA szerkezet a SG-on belül és így tudnak egy új szerkezetet kétféleképp felhasználni, mint például a Rolex és a Tudor.
És ne gondoljuk azt, hogy csak a luxusgyártók fejlesztenek. Az alsóbb kategóriákba is ugyanúgy hajtanak, csak más irányba, például szilícium helyett a műanyaggal próbálkoznak, ilyen az ETA új hárommutatós és stopperes szerkezete, amik a 2824-2-t és a 7750-est hivatottak váltani, ezek a c07.111 – másnéven Powermatic80 – és a c01.211. Az eredmény egyértelmű az új stopperes szerkezettel szerelt Certinákat például közel féláron lehet újonnan kapni a korábbi, 7750-nel szerelt darabokhoz képest, ez több, mint szembetűnő.
Mindezek mellett nem szabad megfeledkeznünk a Glashütte Originalról, vagy a Grand Seiko-ról. Előbbi esetében a német, utóbbi esetében a kiemelkedő japán precizitás és kézimunka az, ami indokolja az árat. Viszont megéri ennyit fáradni: a kézzel hibátlanra polírozott indexek, mutatók, a Zaratsu polírozás mind-mind a kézművesség terméke, ezt viszont meg kell fizetni.
Egy mondatban nehéz összefoglalni, hogy miért drága, vagy éppen nem drága a svájci (a német és a japán) óra, de jusson eszünkbe, hogy nem csak az alkatrész gyártást és összeszerelést kell megfizessük, hanem a takarítótól a karbantartón át a könyvelőkön keresztül a marketing osztályt beleértve mindenkit és természetesen azokat az órásmestereket, mérnököket, tudósokat, akik az alkatrészgyártást előkészítik és felügyelik. Hát, ezért nem feltétlen drága a svájci óra.
