Az autóipar és az óraipar bizonyos ponton mindig is érintették egymást. Sok óragyártó egy időben foglalkozott mérőműszerekkel, de olykor az autóipar – vagy a harckocsiipar – ihlette meg az órakészítőket. A legbiztosabb közös pont pedig az autósport.
Hirdetés
-----------
– Ez a cikk a Business Class Magazin nyomtatott kiadásában jelent meg –
Mielőtt a kedves Olvasó izgatottan elmélyülne a cikkben, várva, hogy most majd bemutatjuk az öt legjobb/legérdekesebb/legdrágább olyan órát, amely kötődik az autóiparhoz, máris ki kell hogy ábrándítsam. Amellett, hogy szóba kerülnek típusok, nem típusleírással készültem, sokkal inkább egy esszével a kronográfokról, kiemelve, hogy az automata kronográfok idén ötvenévesek.
Napjainkban a hitetlenek – értsd: akiket még nem járt át a mechanikus órák szellemisége – sűrűn teszik fel a kérdést, hogy mégis miért kell egy karórába stopper, ébresztő, naptár vagy holdfázis. Vagy egyáltalán minek kell drága mechanikus óra, hiszen mindent tud a telefonunk, de a villamoson, buszon, autóban is van óra, a számítógépnél ülve is valamely sarokba pillantva egyből láthatjuk, hogy mennyi az idő. Ha azt még meg is értetjük, hogy a karóra szép és jó, valamint hozzáad a megjelenésünkhöz, és kifejezetten sokat elárul rólunk, az a kérdés továbbra is válaszra vár, hogy mi szükség van extra funkciókra egy karórán.
Forras-Catawik
Hogyha kizárólag a funkcionalitást vesszük figyelembe, akkor el kell hogy ismerjük, hogy a mechanikus karórák napjainkban technológiai szempontból egyáltalán nem vehetik fel a versenyt egy okostelefonnal. Egészen másként kell tekintenünk rájuk. Úgy, mint egy örökségre. Egy olyan örökségre, amely évszázadokkal ezelőtt született – de nézzük a XIX. század végétől –, és folyamatosan öröklődik tovább, nagyon apró változtatásokkal.
Azok a funkciók, amelyek napjainkban a karórákban megtalálhatók – nevezzük szakipari nevükön komplikációnak –, egykoron hasznos, olykor nélkülözhetetlen funkciók voltak. A tourbillon megoldású gátszerkezettel például a gravitációs erő hatásai által okozott pozicionálási eltéréseket próbálták javítani, korrigálni. A percütő rendkívül hasznos volt a villany elterjedése előtti időkben, mert segítségével a sötétben is meg lehetett tudni az időt. Egyes órák ráadásul szó szerint el tudták ütni az időt: elcsilingelték először az órát, aztán a negyedeket, majd a perceket. A dátum jelentőségét magyarázni sem kell. A stopper pedig a történelem során többször is fontos komplikációnak minősült; nemcsak a különböző sportversenyeken használták, hanem például az űrben is, az Apollo–13 fedélzetén kifejezetten nélkülözhetetlen volt, amikor a rakéták gyújtási idejét kellett mérni – elektromos hiba miatt más lehetőségük ugyanis egyáltalán nem volt. Ezek mellett pedig szinte minden olyan eseményhez, történéshez, amelyhez fontos volt a folyó idő mérése, kizárólag mechanikus, majd később kvarcstoppert kellett használniuk, legalábbis ez volt a legcélszerűbb.
Az órakedvelők között a repülős és autós vonatkozású darabok terjedtek el. De mielőtt kiemelnénk párat, meg kell említenünk, hogy miben rejlik most, 2019-ben a kronográfok esszenciája, romantikája. Azt gondolom, hogy a felhasznált alkatrészek minőségén, a technológia milyenségén és az anyagokon túl az egyik legfontosabb jellemző, amitől jó lehet egy óra, az a hangulat. Sőt továbbmegyek: jóval kívánatosabb lehet egy technológiailag kevésbé fejlett darab, ha a hangulat, amelyet áraszt, sokkal magával ragadóbb. És az én szememben pontosan ez az, ami minden kétség nélkül életben tudja tartani a kronográfok népszerűségét és a komplikációk létjogosultságát.
A stopperes óra dizájnját számos korszak és stílus alakította, ám az igazi népszerűséghez mindig kellett egy pluszlöket; sokat segített mondjuk egy-egy autóversenyző, színész vagy autóversenyzőt alakító színész, aki népszerűsítette az egyes darabokat. Így lett elképesztően népszerű például a Heuer Monaco Steve McQueen csuklóján.
Az akkor még Heuer, majd TAG Heuer – arculat szempontjából pedig napjainkban ismét Heuer – az első automata felhúzású kronográfok versenyében is jelentős szereplő volt a Monacóval (1969-ben), viszont két évvel később a McQueen főszereplésével készült Le Mans című film indította el a siker útján, ugyanis a huszonegyedik században egyre nagyobb hype indult el a modell körül, és mára oda jutott, hogy az eredeti modellel közel megegyező változatot mutattak be. A négyzet alak, a jellegzetes segédszámlapok és a régi szerkezetből fakadó gombelrendezés bármikor könnyedén felismerhetővé tette a Monacót. Nem beszélve az ismert utcai versenypályáról.
Hasonló, de még nagyobb rajongást érdemelt ki a Rolex Oyster Perpetual Cosmograph Daytona – a teljes nevén ritkán emlegetjük, a legtöbbször Daytonaként kerül szóba. Nevét a Daytona Speedway elnevezésű versenypálya után kapta, és egy darabig nem volt sikermodell. Aztán jött Paul Newman, az emberek meglátták a csuklóján, és az érdeklődés a Daytonák iránt elkezdett nőni. Hogy a márka miként jutott el addig, hogy Newman Daytonája legyen a világ legdrágábban értékesített karórája, arról Befektetés című, a befektetéseket körüljáró lapszámunkban már foglalkoztunk.
A Daytona nem volt a kora legfejlettebb órája, de a hangulat, amelyet egy vintage darab áraszt magából, egészen egyedi.
Egy nagyon fontos történelmi kitekintés szükséges ahhoz, hogy teljesen átlássuk a modern kori stopperes karórák világát. Egészen 1969-ig kizárólag kézzel felhúzható, mechanikus kronográfok léteztek. 1969-ben pedig egyszerre három csoport is berobbant az automata stopperes szerkezetekkel, amelyek lényege abban áll, hogy nem kézzel kell felhúzni a rugóházat a koronán keresztül, hanem a szerkezeten van egy lengősúly, amely – ahogy az óra mozog – lengésbe kezd, és egy áttétel segítségével a mozgásával húzza fel a főrugót. Stopper nélküli órából már régebb óta ismerhettünk számtalanfélét, viszont a stopperes automata kronókra ’69-ig kellett várni. A három csoport pedig az alábbi márkákból állt:
- Zenith/Movado
- Chrono-Matic csoport: Heuer, Breitling, Buren, Hamilton, Dubois Dépraz
- Seiko
Bár 1968-ban léteztek prototípusok, az érdemi forgalmazás egy évvel később kezdődött. A Zenith mindenképpen első akart lenni El Primero elnevezésű darabjával, ezért még az év elején összehívtak egy aránylag kicsi sajtótájékoztatót, hogy sebtében bemutassák az újdonságot. Annyira jelentéktelennek tűnt ez az esemény, hogy nem kapta fel a világsajtó. Az El Primero októberben került a butikok polcaira. A szerkezet egyébként egy magas lengésszámú – 36 000 lengés per óra – integrált kronográfszerkezet volt. Sikerét jól mutatja, hogy napjainkban is a márka egyik húzómodellje.
A Chrono-Matic csoport nem rohant sehova. Ők a márciusi Baselworld előtt pár nappal mutatták be azt az újdonságot, amelyet ’69 nyarától érhetett el az óraszerető közönség. A Calibre 11 érdekessége abban rejlett, hogy fogtak egy mikrorotoros Buren alapwerket, és a Dubois Dépraz elnevezésű cégtől rendeltek egy stoppermodult. Tehát míg a Zenithnek egy integrált megoldása volt, ahol az egész szerkezetet úgy tervezték, hogy egységet alkosson, addig a Chrono-Matic egy modulos megoldást jelentett. Jack Heuer később büszkén nyilatkozta, hogy a Seiko akkori vezetője, Itiro Hattori Bázelben gratulált neki az automata stopperhez.
A Seiko – amint azt napjainkban is sokszor teszi – először a japán piacon mutatta be a saját automata kronóját 1969-ben, így elég hiányosak az információk a pontos indulásról. Azt mindenesetre tudjuk, hogy májusban már lehetett kapni – Japánban –, és egyes modellek sorozatszámából márciusi gyártás következtethető ki. A szerkezet pedig valahol az El Primero és a Chrono-Matic között helyezkedik el. Oszlopkerekes megoldást alkalmaztak, viszont a Zenith 36 000-es lengésszámával szemben a Seikóé 21 600-at ketyegett egy óra alatt – szó szerint. A stoppermegoldás pedig teljesen integrált volt, nem modulos.
Eldönteni tehát, hogy ki volt az első, így ötven év távlatából, a meglévő publikus információk alapján nem lehet pontosan, mindenesetre láthatjuk, hogy egy nagyon izgalmas harc folyt azért a megtisztelő helyért, amelyet most nem tudunk számon tartani. Most, hogy ismerjük ezek történetét, folytathatjuk a hangulatvonalat egy összegzéssel.
Érdekes, hogy Ayrton Senna legendás TAG Heuerjét kevesen ismerik. Tény, hogy a márka ekkoriban egyfajta dizájnválságban szenvedett, de kifejezetten jellegzetes volt az S/EL, tehát a Sporty Elegance modellcsalád aranyozott, ana-digi modellje az ízléses barna bőrszíjjal. Online ilyet szinte nem is találni, ha mégis, akkor is az emlékhez képest szolid, pár százezres cédulával. A TAG Heuer igyekszik néhány évente kiadni újabb és újabb változatokat, amelyek megemlékeznek Sennáról, de a felhajtás közel sem akkora körülöttük, mint a fent említett kronográfok körül.
Számtalan olyan vintage vagy akár új, újabb kronográfot találhatunk, amelyek különleges hangulatot árasztanak. Nem lehet kihagyni az Omega Speedmaster Moonwatchot, a NASA hivatalos „űróráját”, amely elsőként járt a Holdon – és idén ötvenéves ez is. Sorolhatnánk még számtalan darabot, de mindenkinek más nyújtja azt az érzést, amikor – mint egy gyerek – bele tudja magát képzelni a környezetbe. Csak ránézünk, és egy pillanatra átéljük az óra által keltett érzéseket. Elhisszük azt, hogy autóversenyzők vagyunk, hogy krúzolunk a Stelvión, hogy kiszállunk az űrhajóból, és elsőként lépünk a Holdra. Persze elég, ha magunkénak érezzük a hangulatot. Hiszen időt mutat és mér az okostelefon is, az óra magunknak kell, azért, hogy sose felejtsük el, hogy a fantáziánk határtalan.
borítókép: orangeclockwork007
