Egymillióér’ már órát veszek… Tegye fel a kezét, aki egy Seikos téma alatt még nem hallotta ezt a mondatot. Pedig…
Prekoncpeciók, előítéletek, beidegződések… A Seiko az a Seiko 5, és harmincezer forintba kerül. Vagy tájékozatlanságból, vagy sznobságból ez sokakban még mindig így él, pedig mostanra százezer és huszonegy millió között elég széles mezsgyén készít órákat a japán gyártó.
Hirdetés
-----------
Az 1968-as Marinemaster különböző újrakiadásairól már írtunk több ízben: Kun László közreműködő szerzőnk egy a Seiko búvárórákat összegyűjtő sorozatban (1. rész ITT 2. rész ITT) már összefoglalta, hogy állt a Seiko a vízhez, ezen a linken a Marinemaster múltjában is mélyre merült. Az újabb kiadásból a kéket, az SLA023-at meg is kaparintotta, és ebben az írásban beszámolt a tapasztalatairól, érdemes olvasmányok, mindenképpen.
Én személy szerint mindig is fenntartásokkal kezeltem ezt a típust. 8L35-ös szerkezet, ami a Grand Seiko 9S55-ös szerkezetével egyezik meg alapjaiban, de más a dekoráció és más pontossági szabványoknak kell megfeleljen.
A tok monoblokk, ami azt jelenti, hogy nincs letekerhető hátlap, szemből lehet nyitni speciális szerszámokkal az órát. Ebből kifolyólag minden beavatkozás sokkal kényesebb, korlátozott a tokot nyitó műhelyek száma, én például kizárólag Seiko hivatalos szervizeibe vinném.
Cserébe viszont a tok aljának, mondjuk úgy a hátlapnak a kialakítása más, mint a letekerhető hátlapos óráknak, sokkal meredekebb a tok oldalának alsó fele, mivel a menetnek nem kell extra helyet fenntartani, ebből kifolyólag egészen egyedi a forma oldalról nézve.
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
A tok méretei nagyon megtévesztőek. Mivel a számlap mélyen van, körbeveszi egy magas percindex-gyűrű, vagy másként funkció gyűrű, vagy chapter ring (ki-hogy szereti), ezért amellett, hogy tényleg nem nagy a számlap, még kisebbnek tűnik. Az óra méretét optikailag pedig nagyban befolyásolja a számlap és a lünetta egymáshoz viszonyított aránya és azok színe. Itt a kicsi számlap a vastag üveg mögött jó mélyen van, ezt körbeveszi egy vastag kerámialünetta, ezért olyan érzést kelt, mintha 41, maximum 42 milliméteres lenne. Többen megjegyezték, hogy kicsinek hat a kezemen. Pedig 44,3 milliméter az átmérője és 15,4 milliméter vastag. Tehát nagy. Érdekes, hogy a (Grand) Seiko jellegzetességét, a Zaratsu polírt nem látni benne annyira, mint a GS modelljeiben. Nem teljesen 1:1 leképezésű a felület, mint a GS-eknél megszoktuk, és egy két éves óránál nem az az első gondolatom, hogy polírozták már. Ettől függetlenül a polírozott felületeket jól kivehető élek választják el a szálhúzott részektől, a kidolgozás pedig nem hagy kivetnivalót maga után.
A DiaShield bevonat, ami nagyobb karcállóságot biztosít, szintén egy érdekes dolog. Ennek a hatékonyságát úgy lehetne rendesen bemutatni, ha fognánk egy azon tokból egy kezeletlent és egy kezeltet, és mindkettőt betennénk egy ugyanannyira karcolódó közegbe (nejlon zacskó dióval) 20 percre, és megnézzük, melyik milyen sérüléseket szenvedtek el. Az SLA021-en itt-ott vannak karcok, de nem tudom, hogy a rajta levő karcok száma soknak számít-e a DiaShield mellett vagy sem.
Ha már számlap: az indexek kidolgozása jó, a mutatók felülete markánsan szálcsiszolt, a percindex gyűrű nincs elcsúszva, az indexek és a mutatók pedig olyan erősen világítanak, hogy az félelmetes. A Seiko saját, úgynevezett Lumibrite festékét kapták, és tényleg elképesztő, hogy minimális világosságban eltöltött idő után elég csak félhomályba lépni, és máris fényáradatban úszik az óra. Sem microbrand órákon, sem Omegán, sem Rolexen nem láttam még ilyen erőset, le a kalappal – igaz utóbbinál optikailag sokat segít a hideg, kék szín, amitől világosabbnak tűnik, mint a zöldes, sárgás, vagy meleg fehér társai.
A cikk elején említettem, hogy fenntartásokkal kezeltem ezt a modellt. Az első MM300, azaz Marinemaster 300-as újrakiadás az SBDX001 volt, majd apróbb változtatásokkal megérkezett az SBDX017. A két verzió között tényleg csak leheletnyi különbségek voltak. Más lett a szerkezet kidolgozása (MEMS), a világító festék, és a felhúzó korona jelzett lett. Az üveg még ásványi üveg volt – Seiko nyelven Hardlex -, a lünetta pedig kerámiának tűnő acél, polírozva, festve, majd lakkozva. Majd jött az SLA019/021/023 és velük együtt megérkezett a kerámialünetta és a zafírüveg – tegyük hozzá, a korábbi szériák 2500 euró körül mozogtak, abban a kategóriában *mindenhol az óragyártók világában* kötelező a zafírüveg. A változások viszont eltüntették a számlapról a Marinemaster feliratot, és helyette megérkezett a Seiko új kollekció-tagolás sportosztályának, a Prospexnek a logója. Sok fanatikusban itt összetört valami, szerintem a zafírüveg és a kerámialünetta nagyobb pró, mint amekkora kontra egy sor „legendás” szöveg eltüntetése.
A számlap textúrája is változott, a mattból enyhén selymes hatású lett – vagy a szemcsés felületre került egy fényesebb bevonat, ezt nehéz pontosan megmondani – ami nagyon jót tett az összhatásnak. Ha az óra egészét nézzük, akkor teljesen új külsőt kapott, mert bár első gondolatra nem kéne túl sok újat mutasson a kerámialünetta – zafírüveg – enyhe selyemszámlap, de végeredményben ez egyértelműen jót tett. Ha a dátumtárcsa fekete alapon lenne fehér számokkal, akkor ez a modell lehetne a Seiko (nem a Grand Seiko) palettáján a mindent vivő.
Ami viszont nem változott és ami a legfőbb oka volt annak, hogy fenntartásokkal kezeltem ezt a típust az a fémszíj.
Optikailag is egy bumszli órát csinál a fémszíj az SBDX/SLA típusokból, de nem csak optikailag, hanem mindenhogy. Valószínű, hogy a 20 milliméteres tokfül lehet az oka, kicsit olyan, mint amikor Gyurma Gyuri nem hogy kihagyja a lábnapot, de nem is hallott még róla. Szélesebb tokfülekkel nem nézne ki ennyire furán fémszíjon, most kicsit vízfejű hatást kelt. A csat minősége is hagy némi kivetnivalót maga után.
A búvárhosszabbító préselt lemeze az előző évezred végét juttatja eszünkbe, bár 1993-ban egy Omega Seamasternek fényévekkel jobb minőségű csatja volt, mint ennek a Seikonak. Ha nem gumiszíjon pillantom meg ezt az órát, akkor most nagy valószínűséggel nem írnám ezt a cikket, ismét elkönyveltem volna magamban, hogy mennyire kellemetlen a fémszíjon, megköszönöm és továbblépek. Viszont a gyári gumiszíj…
Aztán végignéztem az órásdobozomon, és megállapítottam, hogy mindegyik Seikom gumiszíjon van: az 1978-as kvarc Tuna, a 2018-as Solar Tuna (SNE498), a 62MAS újrakiadás SPB147 is, és az éppen nálam tengődő Arnie is. Úgy tűnik ez már ösztönösen belém van kódolva, pedig a nem búvár Seikok – például a nemrég próbált Sharp Edged GMT, vagy tavaly karácsonykor bemutatott sima Sharp Edged – fémszíjai kifejezetten jók, búvár fronton a Prospex LX sorozatig kell menjünk, hogy valóban jó fémszíjat találjunk. Ami azért igazán ciki, mert az Orient Star, amiről tudjuk, hogy szegről-végről valahol mégiscsak egy Holdingba tartozik a Seikoval, közel háromszázezer forintos órához olyan fémszíjat ad, hogy “megszólal”.
Tehát a gyári gumiszíj a Seikonál egyébként is egészen jól eltalált minőség szokott lenni, ez igaz a Marinemasterére is, és nagyon érdekes, hogy így adja az óra azt az összhangot, ami miatt indokoltnak érzem az 1 millió forintos árcédulát. Mert ez így már egy nagyon-nagyon jól eltalált óra. A fémszíjat pedig bent kell hagyni a dobozban, hátha valakinek azzal tetszik jobban, mi pedig, ha ragaszkodunk a fémhez, 100 euró körüli áron rendelhetünk egy valóban jó minőségű, mutatós fémszíjat Strapcode-ról.
Rövid idő alatt kedvencemmé vált az SLA021, amiben nagy szerepet játszottak az elődmodellekhez képest történt frissítések és a gyári gumiszíj. Az, hogy a 8L35-ös szerkezet a Seikoktól szokatlanul magas, 28.800-as lengésszámon dolgozik 50 óra járástartalékkal, sőt, gyakorlatilag egy kevéssé dekorált, másként szabályozott változata a 9S55-ös GS szerkezetnek, az csak a jéghegy csúcsa.
