Mint régi vágású órafüggő két dologtól féltem korábban. A kvarcoktól és a nagy óráktól. Aztán Bázelben találkoztam az új, legolcsóbb Tunával és fél évig vártam, hogy végre tényleg kiadják.
Egyáltalán nincs baj a kvarcszerkezetekkel, sőt, bizonyos szempontból sokkal jobbak, mint a mechanikus szerkezetek, és a kvarcoknak is megvan a maga óratörténeti romantikája, mégha az pont be is árnyékolja a mechanikus órák történetét. Mivel vannak olyan “hibridek”, amik a mechanikus és a kvarc werkek előnyeit és szépségeit egyesítik, így mindig van bennem valamennyi félsz, hogy egyszercsak ott kötök ki, nem lenne egyedi eset az órás-újságíró világban.
Korábban már írtunk a Seiko legendás búváróráiról, szóba került a Tuna és annak történelme is, érdekes, hogy a Seikonak mennyire bejöttek a rajongóktól származó típuscsalád-nevek, mint az Alpinist, vagy akár a Tuna. Utóbbi a tonhalkonzervre hajazó tokformája és tokfelépítése miatt kapta egyedi becenevét.
Az idei, 2018-as Baselworld-ön mutaták be a Tunák új típusait, nagyrészt ún. commemorative, tehát múltidéző modelleket, mivel idén 40 éve, hogy megjelent a modellcsalád, új – távolkeleti – etalont teremtve a búvárórák között. Itt találkoztam először az “olcsó Tunával”, tehát a fény energiájával működő Solar szerkezetes változattal, az SNE 498-cal is, többek között – a bázeli modellekről ITT írtunk. Érdekes, hogy míg a drágább, kvarcszerkezetes, a’78-as kiadásra sokkal inkább hasonlító darabokat is megmutatták, mégis önnön természetességében az SNE tetszett jobban. Bár a bemutató és a megjelenés között közel fél év eltelt, szerencsémre pont nyaralás előtt érkezett meg az óra, egyből kezdődhetett az aktív teszt.
Láttam előtte is már néhány Tunát, és akkor is előttem volt egyszerre több, valamint a különbség is érezhető volt, de 2400 euró és 49,4 milliméter átmérőjű tok egyaránt sok. A drágább modell más anyagokból készült: aranyozott titán tok, Cermet héj, ezzel szemben az SNE498 acél tokos, a héj (angolul shroud) műanyagból készült. Ez utóbbit, ha nem írom le, nem biztos, hogy egyből észreveszi egy felhasználó, sőt, nem csak egyből hanem egyáltalán. Nincs műanyagos kopogása, és érzetre sem olcsó, a felülete pedig érdes, kellemes tapintású.
Ami igazán a titka a Tunáknak, hogy nem tűnnek nagynak. Én alapvetően a kisebb órákhoz szoktam, stílustól függően 36-42 milliméter között érzem optimálisnak egy tok átmérőjét, a Tunák viszont ennél jóval nagyobbak. Még a kisebb, az SNE498 is 47 milliméteres (46,7), viszont csak 12,4 milliméter vastag és fájóan kilógó tokfülei sincsenek. Pontosan ez az, amiért nem lehet túl nagynak érezni a Tunát. 47 milliméter rengeteg, viszont a tokfülek megbújnak a héj alatt, így alig látni, optikailag nem növelnek rajta.
Az egész óra megjelenését uraló zöld-fekete-arany kombináció a ’78-as modellre utal, és ha sikerül helyén kezelnünk, nem csak “arany utánzatot” látunk benne, hanem az első tuna játszós költséghatékony változatát modern technikával felszerelve, akkor egészen korhűnek érezhetjük. Nem csak az indexek, hanem a lünetta első negyedórás osztása is világít, bár elég valószínű, hogy nem fogok olyan mélyre merülni semmilyen vízben, ahol erre szükségem lesz, a napsütésből a sötét lépcsőházba lépve viszont kifejezetten látványos. És még hajnalban is láthatóan világít, amit, ha a kategória-társakkal szemben nézünk, kiemelkedő. Világításban a Seikot egy ideje elég nehéz megszorongatni, az SNE498-ban is a LumiBrite nevezetű fluoreszkáló anyag világít.
Amit érdemes közelről megnézni, azok a világító pöttyök, amiket hogy-hogy nem de nem sikerült az indexek közepére nyomni. Ez már csak azért is bosszantó hiba, mert a Seikonál nem új, vagy ismeretlen az ilyesmi. Több modell esetében is – mint SKX007/009, vagy az újabb Turtle típuscsalád – gyakran megesett, hogy a számlapot körülvevő percosztás, az ún. chapter ring nincs rendesen pozicionálva a számlaphoz, így az órákat mutató nagy index, és a tövénél látható kis percindexek el voltak csúszva egymástól. Ha nem vagyunk kifejezetten erre kiélezve, akkor nem észrevehető, viszont ha csak egyszer feltűnik… Ez utóbbi az SNE498-nál nem történt meg, mindenesetre érdekes, hogy az SNE499-en, tehát a Padi változaton, ami a kezem közé került, nincsenek elcsúszva a világító pöttyök az indexekben. Erről egyébként beszélgetünk majd a vlogunk második részében, hogy mennyit lehet, vagy nem lehet hibázni.
A szerkezet nem új, egy bevált werk, a V157-es Solar szerkezet, aminek a fényérzékeny számlap mögött egy kapacitorba/kondenzátorba tárolja az energiát, így ha teljesen fel van töltve, akár tíz hónapig is jár vaksötétben. Szakavatott szemek kvarcórát látva elsőként azt szokták figyelni, hogy a mutató pontosan az indexekre üt-e. Mechanikus óráknál, ahol a másodpercmutató másodpercenként hatot, nyolcat is lép ott természetesen ez nem érzékelhető, de egy kvarcóránál, ahol másodpercenként csak egyet, ott kifejezetten bosszantó, ha az a másodpercenkénti egy se találja el az indexeket, hanem pont közéjük üt. Viszont ennél a Seikonál ez a “hiba” nem jelentkezik egyáltalán.
A tokfülek távolsága 22 milliméter, gyárilag egy egészen kényelmes gumiszíjjal kapjuk, akinek viszont megvan a bevált NATO-, vagy kaucsuk szíja, könnyen cserélgetheti. A lünetta 120 klikkes, és amit sosem gondoltam, hogy leírok (és nem a Seiko iránti kételyek miatt, hanem a tény bagatellsége okán): kifejezetten minőségi érzetet kelt a tekerése. De tényleg. Ha nem tudnám, hogy egy 150.000 forintos óra, akkor elhinném, hogy egy árszinttel feljebbről jött. És ez egy fontos kérdés, hogy mit lehet kapni ennyi pénzért – elsősorban búvárórák között.
A Certina DS Action Diver már valamivel fölötte van, de méltó ellenfél. Annak ellenére, hogy mindkettő búváróra, szerintem egészen más stílust képviselnek: a Certina öltöny kivételével mindenhez megy, a Seiko viszont vérbeli sportos óra, mindenféle eleganciát nélkülözve – hacsak az arany-hatású lünettát és koronát nem tekintjük annak.
A Steinhart Ocean szériája nagyjából 130-160.000 forintba kerül, ETA, Sellita és Soprod szerkezeteket tokoznak – írtunk már róluk nagyvonalakban – a Certinánál valamivel gyengébb minőségű órákat készítenek, teljes Rolex utánérzéssel, stílusra hasonló viszont, mint a Certina, nehéz egy lapon említeni a Tunával.
A Glycine búvárórái már egy lépéssel talán közelebb állnak, de még mindig más vonal. Amire ezzel az árbeli összehasonlítással ki akartam lukadni, hogy ezek a konkurensek mind-mind automata szerkezetes órák, cserébe sokkal hétköznapibb a stílusuk. Sokkal kevésbé érzi az ember a viselése közben, hogy óraviselés szempontjából akár szélsőségesebb helyzetekbe is belemenne, és nem azért, mert nem érdekli, hogy mi történik az órájával, hanem mert pontosan tudja, hogy semmi baja nem lesz és erre találták ki.
Tehát egy 47 milliméteres kvarcóra, ami nem nagy és simán megéri a 150.000 forintos árát.
