Tovább folytatódik személyes kálváriám. Spoiler: órát azóta se vettem.
Ennek az ad hoc rovatnak az első részében még a használt vagy vintage óra vásárlás praktikusabb, kézzelfoghatóbb részével foglalkoztam, mint hogy ne vegyünk milliós használt órát szétfeslett merci csomagtartóból és azzal a személyes szemponttal, hogy egy olyan óra után kutatok, amitől bizsergető érzés tölt el, de nem dönti romba a kasszát. Utóbbi miatt azok az új órát, amiket gondolkodás nélkül megvennék, sajnos kiesnek, és itt jönnek be a vintage darabok, jóval szerényebb áron. (aztán jött a második rész, itt – a szerk.)
Ahogy az első cikkben jósoltam – óra helyett már látói képességeket szerzek –, az Instagram algoritmuson jobbnál-jobb vintage órákat kezdett dobálni, közben jártam Genfben a Watches and Wonders expón, beszélgettem hozzám hasonló óra-károsultakkal és órabörzén is megfordultam. Ezek nem változtatták meg keresésem alapjait, de más irányba tereltek, és új gondolatokat ébresztettek. Megszerettem a vintage órákat.
Félreértés ne essék, korábban is kedveltem egy-egy vintage darabot – nem véletlenül kezdtem ezt a kategóriát is kutatni a használt órák között – de most már ott tartok, hogy több vintage vagy neo-vintage órát nézegetek, mint újat. Sokkal több karaktert és számomra érdekes hangulatot találok ezekben, mint azokban az órákban, amik még szóba jöhetnének vásárlás szempontjából. Van sok új óra, ami megszólít, de azok büdzsén kívül vannak.
Eddig a keresésem során jobban foglalkoztattak a specifikációk és az olyan megfogható dolgok, mint a tok kidolgozása. Most sem tűntek el ezek a szempontok, de előrébb jött a megfelelő karakter, vagy a vonzás keresése. Olyan ez mint amikor ránéz az ember egy festményre, és tetszik neki. Nem tudja miért, de tetszik neki.
Korábban vettem kínai mikrobrandtől órát, és most is eszembe jutott, hogy Kuangtung és Csianghszi környékén is szétnézhetnék óra után, ahelyett hogy a svájci Neuchâtel tartományra és környékére korlátoznám magam, de egyszerűen nincs ami onnan megfog. Úgy vagyok vele, hogy lelke egész biztosan nincs egyetlen tárgynak sem – mindegy hogy milyen svájci mester simogatta – karaktere viszont lehet, és ezt a karaktert nem találtam még meg kínai órában.
Itt vagyok tehát, továbbra is óra nélkül. Újabb, a közeljövőben elérhetetlen vágyakkal, amiket Genfből hoztam haza magammal, és egyre bővülő kívánságlistával. Ha rövidesen nem sikerül megállapodnom, akkor jöhet a következő fejezet, amikor elkezdek óranepperkedni, hogy lehessen olyan órám, amit igazán szeretnék.
