Ígértük korábban, hogy szót ejtünk a női órákról. Bár az itthoni kereslet lényegesen szűkebb, mint a nemzetközi, egyre több online órás térben találkozni hölgyekkel, korosztálytól függetlenül, akik érdeklődnek a minőségi órák iránt, legyen az orosz, japán, vagy svájci.
Hogy ne mélyedjünk el a történelemben, azt inkább vetítsük konkrétabb típusokra, vagy korszakokra, melyek ha nem is meghatározták a női óra divatot, de maradandó nyomot hagytak. Mindezt szubjektív és férfi szemmel másként láthatom, de közkedveltségüket és óraipari jelentőségüket bizonyíthatja, hogy több típus az alábbi összeállításból évtizedek óta folyamatosan megújuló modell.
20-as, 30-as évek és az Art Deco
A női karórák divatja hasonló korban és korszakban indult, mint a férfi óráké. A 20-as évek és az azt körülölelő art deco stílus ötvözte az ékszert és az órát, szó szerint az ékszerórákat megalkotva.
Ennek élén járt a Jaeger-LeCoultre, ami számos kövekkel kirakott, kecses, vékony darab mellett megalkotta -talán napjainkban is- a legkisebb óraszerkezetet, a calibre 101-et. Maga Erzsébet királynő is ilyet viselt 1936-os koronázásakor.
Mai szemmel is egészen merész vonalakat húzott ez a stílus mind az órák tokján, mind számlapján, de mégis ennek a korszaknak köszönhetjük a Reversot, ami 1931 óra a négyszögletű órák egyik legszebbje, és a sínben forgatható tokkal pedig még ötletes is. Minden art deco óra mintha a Nagy Gatsby díszleteibe rántana minket magával.
Ebben a stílusban nagyjából az összes 20-as évek beli gyártó készített órát, ismerve az árhatárokat 30 ezer és 30 millió között válogathatunk. Amik számunkra is biztos, hogy ismertebbek a Bulova egyes típusai, de a Hamilton (ekkor ezek még amerikai márkák voltak) is elérhető árú minőséget ad ebben a stílusban.
A letisztult 50-es, 60-as évek.
Miután az art deco friss és szokatlan vonalaiból és csillogásából feleszmélt az óraipar, beköszöntött az ötvenes évek és mintha a merészség és a tűz is elveszett volna. Ahogy a férfi órák -néhány kivétellel-, úgy a női órák is az egyszerűség és letisztultság felé vették az irányt, az ebbe a kategóriába tartozó férfi óratípusokat hívjuk jellemzően öltönyórának.
A női darabok többsége gyakorlatilag a férfi modellek leképezése volt, arányosan kisebb méretben. Persze ez nem vesz el semmit a szubjektív szépségből, de meghatározza az irányt. Laikus (!) legyen a talpán, aki márkajelzés nélkül meg tud különböztetni egy 50-es, 60-as évek beli Omegát, Doxát és Poljotot fél méternél távolabbról. Az Omega például ekkor indította el a Ladymatic típuscsaládot, elképesztően apró, ujjbegy méretű automata szerkezetekkel, viszont első ránézésre kifejezetten hasonlított az azonos korú Longines-okra.
Ha már megvan az irány, ebből a korból talán a legegyszerűbb választani, a legnagyobb különbség a tokban és a szerkezetben rejlik. A század közepén a tokok túlnyomó többsége aranyozott volt (ezt minden esetben jelzik a hátlapon vagy belül, vagy kívül) és kézihúzós. A háborúk és más gazdasági-politikai megrendülések miatt napjainkra a tömörarany órák jelentős része „eltűnt”. Nem lehetetlen, sőt nem is nehéz találni ebből a korból aranyból készült darabokat, de alaposan le kell ellenőrizni vásárlás előtt. A másik eldöntendő kérdés a keresés elején, hogy kézihúzós, vagy automata szerkezetű legyen-e, ez nagyban szűkítheti a lehetséges darabokat. Típustól és anyagtól függően 20.000-300.000 forint között válogathatunk
A hetvenes évek funky-ja.
Az óraipart is elérte a megőrülés és a funky. Míg Svájcban még igyekeztek visszafogni magukat és nem különösebben elszakadni a a sárga köves úttól, addig Japánban nem lazsáltak. A hetvenes évek beli Seiko-k egyik jellegzetes extrája a sík, vagy dóm helyett már-már szögletes üveg használata.
Ezeknél az óráknál nem sík üveget használtak, hanem lapján szögletesre csiszoltat, ezzel kifejezetten érdekesen törve a fényt, és magát a számlapot az üveg éleinél. Látványos, ahogy a tok szögletes formáját követi az üveg formája. Ami a képen látható Seikonál még érdekesség, hogy egy hi-beat, tehát nagy lengésszámú (28800) automata szerkezet van benne, ami a korban már alapvetően egy kiemelkedő dolognak számított, még férfi órák között is, nem hogy a női típusok között…
Nyolcvanas évek káosza.
Nem volt talán nagyobb káosz az óraipari dizájnerek fejében soha, mint a nyolcvanas években. Mindenáron meg akarták menteni az olcsó japán kvarcóráktól haldokló svájci óraipart, és ez a kapkodás többek között a tervezőasztalon is rombolt. Férfi órák között a Breitlingek, majd az Omega Seamaster egyik-másik tagja, majd évtized végéhez érve a TAG Heuerek (S/EL – 1987) élen járnak az ízlésrendőrség kőrözési listáján. Ellenben a női darabokkal. A legtöbb gyártó folytatta az ötvenes évek óta megszokott letisztult, egyszerű vonalvezetést, mint előző bekezdésünkben. A legmerészebb vállalkozás, amire a gyártók szánták magukat, a sokszögesítés. A négyzet, vagy téglalap alak volt, ami különösebb kockázat nélkül kipróbálható volt, de akadtak kivételek, akik bátran kockáztattak.
A kivételek ékes példájaként az egyik legjobb választás lehet a Cartier Santos női változata. Nagyjából a nyolcvanas évek elején indult a Santos női családja, életet és színt hozva ismét a női órák piacára.
A nyolcszögletű tok, lemezekből álló szíj, erőszakosan látszani akaró csavarok erőteljes megjelenést és egy újfajta szögletességet hoztak elő, végre valami látványos változással a harmatos hatvanas-hetvenes évek után. Automata és kvarc szerkezettel egyaránt elérhető -elvégre a nyolcvanas évekre a svájciak is megtanulták, hogyan kell költséghatékonyan elemes órát készíteni-, 150.000-1.500.000 forint között attól függően, hogy acél-e, vagy arany, valamint hány darab apró gyémántot építettek bele.
A kilencvenes évek – amikor a dizájn-káosz az előnyére válik
Próbáljunk szemet hunyni a megosztó TAG Heuer S/EL modellcsalád fölött, ami lehet, hogy az egyik legvéleményesebb megjelenésű óra a kilencvenes évekből, és forduljunk az Omega felé. A Constellation család férfi órákból indult az ötvenes években, mint a márka zászlóshajója. A 80-as években elkészültek az első női modellek, és a 90-es évek közepére megtalálták azt a vonalat, amit azóta is követnek – tegyük hozzá, sikerrel-.
Több méretben, egészen 22 millimétertől 35 milliméterig, és több számlapváltozattal volt elérhető már a kilencvenes években is, napjainkban ez már közelíti a száz variációt a felhasznált anyagtól és kövektől függően.
A kvarc darabok a megbízható ETA kvarcszerkezeteket kapták Omega jelzéssel, az automaták pedig már a huszonegyedik században terjedtek el, tehát az újabbak közül lehet választani, az Omega saját, koaxiális automata szerkezetével szerelve.
Ára -ahogy a női óráknál tapasztalhattuk- nagyon változó, 170.000-200.000 forinttól a határ a csillagos ég.
Huszonegyedik század
Ide illene a női órák méretnövekedése, a Michael Kors, a DKNY és egyebek. Nem illik. A női órák között tény, hogy divat lett egyre nagyobbat készíteni, az óragyártók viszont még mindig pontosan tudják, hogy a minőségi órák és a divatórák között nem csak a minőség beli különbség hatalmas, de az ideológiai is. A huszonegyedik század mondhatjuk, hogy a svájci óraipar reneszánsza. A dizájnerek, tervezők leszoktak a 90-es években mainstream drogokról, és megtalálták az előre vezető utat, vagy sok esetben visszanyúltak/folytatták a klasszikusok vonalait.
Ilyen például a Rolex Lady Datejust ami indulása óta minimális változtatásokkal, de ugyanúgy néz ki, mégsem mondhatjuk rá, hogy régimódi lenne. Jelenleg 28 és 31 milliméteres változatban kaphatóak kimondottan női változatok, acéltól aranyig a letisztulttól a gyémánttal kirakottig számtalan változatban. Korábban 26 milliméteres modellek is készültek, ezek valamivel olcsóbbak, a korábbi darabok már ~ 500 ezer forinttól, az újabbak inkább 1,2 milliótól elérhetőek.
Mielőtt ijesztőnek tűnnének a Rolex árai, a női modellekből is elérhető egy olcsóbb változat, a Tudor kínálatából. Régebbiek között (értsd 2010 előtti) különösen érdemes keresni, akár 150-180 ezer forint körül találhatunk már Tudort, ami mint ismerjük, a Rolex által készített tokot, szíjat, mutatót, számlapot használja ETA szerkezettel.
Sorolhatnánk még az Alpina Comtesse-t, a női Aqua Terra modelleket az Omegától, a TAG Heuer Link modellcsalád női darabjait, Zenitheket –amikről itt a cikk vége felé írtunk -, Certina DS1 Lady-t, Cartier Tankot, és még számtalan típust, szubjektív felsorolásban sosem lesz valódi igazság, aki női órát szeretne, ennél az írásnál mélyebben utána fog nézni, de gondolatébresztőnek megfelelő lehet.
A huszonegyedik század viszont megteremtett egy új kategóriát, ami mellett nem mehetünk el.
Férfi vintage női csuklón
Nagyjából a nyolcvanas, kilencvenes évekig a férfi órák többsége 33-38 milliméter közötti volt. Például a hatvanas évek Omega Geneve-jei 33-35 milliméter közötti méretekben készültek. Ma már bármely laikus nyugodt szívvel „lenőiórázza”, pedig annak idején, ezek kérdés nélkül férfi órák voltak. Ahogy változik a divat minden téren, úgy az óraviselésben is. Nemcsak divat kezd lenni ismét az antik és félantik, de abszolút viselhető és kényelmes órák, mivel kialakításuk is különbözött a huszonegyedik századi modellektől. A vízállóságuk sokkal kisebb, 30-50 méter, jobb esetben, de van, hogy csak cseppállók, ilyenkor jobb kerülni a vizet, emiatt viszont a tok lényegesen vékonyabb, mint napjaink legtöbb órájának. Legtöbb esetben aranyozott, kevesebb az acél. A szerkezet pedig lehet kézihúzós, vagy automata -előbbit illik naponta egyszer a koronánál fogva felhúzni, utóbbi a mozgásunk során „húzza fel magát”-. Ezek között hatalmas a választék. Doxa, Poljot, Raketa, Slava, Omega, Longines, Certina, Tissot, és sorolhatnánk még sokáig.
Tehát ez is lehet alternatíva, érdemes felpróbálni minden tetsző stílusból egyet-egyet és az érzés és látvány alapján együtt eldönteni, hogy milyen lehet a megfelelő darab. Mechanikus esetén érdemes beleszámolni a szerviznek a költségét is, ITT írtunk róla, hogy miért szükséges ez.
Láthatjuk, hogy a női órák piaca is hasonló útvesztő lehet, mint a férfi óráké. Nem lehet pár mondatban összefoglalni, viszont a kiindulási alap megvan. A jövőben pedig ki tudja, hátha női órák is szembejönnek….