Tavaly, 2018. augusztus végén, a Datejust mementó első részében elmeséltem gyakorlatilag az órakedvelői előmenetelem, és hogy mit jelent valójában a típus számomra. Azóta eltelt – e cikk írásának kezdetekor – fél év, rengeteg minden történt, és az órák is csak jöttek-mentek.
Aki nézi a vlogunkat, emlékezhet, hogy az első részben említett fekete számlapos Datejust nem maradt meg nálam sokáig, ennek pedig nagyon egyszerű oka volt. A 36 milliméteres méret alapvetően kicsi, de a Datejustnak és a Day-Datenek nem áll rosszul, sőt, ez így klasszikus. Viszont nagyon sokat számít a számlap színe, és a lünetta.
Hirdetés
-----------
A polírozott, domború lünetta és a fekete sunburst számlap optikailag összehúzták az órát, így a relatíve nagy csuklómon tényleg kicsinek hatott. Így hát ment, egy olyan ismerősömhöz, akinek nagyjából 2-3 oyster szíj szemmel kisebb csuklója van, neki tökéletes méretnek bizonyult – bár a napokban megkeresett, hogy többet hordja a DJ II-t, és eladná a kicsit.
Ekkor ismerkedhettem meg mégközelbbről a Tudor North Flaggel, ami minden szempontból zseniális darab, ezt a vlogban is kiveséztük. 40 milliméteres, szépen kidolgozott, szálcsiszolt tok, matt számlap, masszív, de kényelmes szíj, hangulatos tool watch utánérzés.
De hiányzott legalább egy kevés csillogás. Nem passzol a típus képébe, ezért lehet az, hogy pusztán a tok hátoldalát és oldalát elválasztó, rendkívül finom, vékony kis élt húzták tükörpolírra, hiszen az óra minden egyéb oldalán hülyén nézett volna ki. Mintha egy mattfekete CLS Mercedesen fennhagynák a króm ablakkeretet. Ettől eltekintve nagyon kedveltem, és bár megfordult nálam jónéhány darab, legjobban ezt szerettem hordani. Az egyetlen típus, ami első pillantásra megingatott, az a Grand Seiko Snowflake (SBGA211) volt, az tényleg egy őrületes darab.
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
A hópihe textúrájú számlap, és a kézzel tükörpolírozott mutatók egészen elképesztőek. Igaz, én a későbbi, SBGH267 tokformáját és tokméretét sokkal jobban kedvelem és a titán szíj sem győzött meg, a spring drive csodája miatt háttérbe tudta rövid időre szorítani a North Flaget. Ugye eddig a NF-ből a csillogás hiányzott, a Snowflake-en viszont mintha egy hangyányival több lett volna, mint amennyit elbírnaka hétköznapjaim. Az vígasztalt, hogy ezt a csillogást a japán szakemberek kézimunkája hozta össze, máris kevésbé éreztem soknak.
Csak ezután kerültem hosszabb kapcsolatba egy fekete, kerámialünettás Omega Seamasterrel. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hatással lesz rám, de végül négy hónapig bírta mellettem, ez nálam a Datejusttól való elbúcsúzás óta rekordnak számít, azóta csak keresem az utam. A kétoldali tükröződésmentes réteg, a csavart tokfül, és a néha szürkének, néha feketének, néha tükrösnek tetsző kerámialünetta egy órába hozta össze a visszafogottan elegáns csillogást és a búvárórák elvele elrendeltetését, a sportosságot.
Még azt is meg tudtam bocsátani a darabnak, hogy a lünettát nem lehetett pontosan indexhez állítani, mert volt egy-két mm eltérés, és így soha nem 00-án állt, hanem 59 2/3-on, vagy 00 1/3-on. Bosszantó volt, de a többi része kárpótolt. Az sem okozott gondot, nekem, igazán kockának, hogy a 2500-as szerkezet első verzióin bétatesztelte a gyártó a koaxiális gátszerkezetet, és egybéként is, egy cal.1120, cserélt gátszerkezettel. – A koaxiális Omega szerkezetekről szóló műsorunk itt elérhető. Szóval egészen jól elvoltunk, és amikor oda jutottunk, hogy decemberben nem síelni – nem tudok síelni -, hanem nyaralni mehettünk el egy hétre, akkor is az Omegára esett a választás, mint utazó óra. Elvégre mindent megtestesít, egy elegánsabb vacsorához is fel lehet venni, de a vízben pancsolni is teljesen alkalmas, sőt, ugye egy búvárórának illik sós vízzel találkozni, legalább egyszer az élete során.
Összességében nagyon megkedveltem, egyedül a mikroállítási lehetőség hiányzott, mert például az itthoni mínusz fokokban lötyögött a csuklómon, ahogy a jóidőbe kerültem, már éppen szoros volt. Igaz, lehet hozzá kapni mikroállítós csatot, de az máris egy szemmel látható plusz. Mindenesetre, ha van, akinek hasonló a problémája, és hosszú távra tervez, akkor érdemes lehet utána menni. Mellette persze mindig óvó szemekkel figyelt az ultimate játszós-búvár, az SNE498, amiről korábban ITT írtam.
Aztán egy napon rámírt egy ismerősöm, hogy van nála egy 1989-es Datejust, acél lünettával, érdekel-e, úgy emlékszik, hogy ez a típus a mániám. Elég volt egy képet látnom róla, tudtam, hogy kell.
Persze, amit igazán szeretnénk, sosem megy könnyen: karcos a zafírüveg, fáradt a szíj, ütött-kopott a tok. De ennyi. Az új üveget már megkapta, a szíjfelújítással még várok, mert ugye Hongkongba kell kiküldeni és a legutóbbi vámos csörtém után egy kis idő még kell felkészülni a következőre, bár most már tudom, hogy milyen papírokat kell hogyan kitölteni ahhoz, hogy gond nélkül visszakapjam a szervizelésre küldött szíjat.
Elérkezett a február, kerek születésnap, és újra egy Datejust, mit ad isten, velem egykorú. A zafírüveget a Rolex butikból kapta meg – máshonnan eredetit nemigen lehet már szerezni -, tokfelújítást a Hantos órásműhelynél kapta, a szerkezet szépen járt, nem igényelt szervizt, a szíj meg majd megvárja a téli szezont. Vagy a tavaszit.
A zafírcsere után, hogy eltűntek a karcok végre teljes egészében élvezhetővé vált a sunburst ezüst számlap, és az éles, vályúszerűen bemetszett indexek. A tok korábban nem volt sűrűn polírozva, nagyon szépen meg lehetett csinálni, hogy ne gömbölyödjenek be a lukak a tokfülön. Összességében az előző Datejustnál egy fél lépcsővel szebb, jobb állapotú darab került vissza hozzám, amit a kora miatt mégeggyel több dolog köt hozzám.
Amióta megvan, a legnagyobb kísértést eddig egy 116234-es, kék számlapos Datejust jelentette. Az volt az egyetlen, aminél elgondolkodtam, hogy melyik menjen, melyik maradjon, de végül döntöttek az érzések, és az, hogy valószínűleg nem véletlen kerestem újra egy Datejustot.
A tavaszi Baselworld abból a szempontból tanulságos volt, hogy láttam az új acél Datejustot (126200, 126234) és kifejezetten tetszik. Pontosan úgy frissítették, karcsúsították a tokot, ahogy azt elképzeltem. De az acél verzió is ~ 2 millió forint jelenleg, így ez egyelőre még egy későbbi történet lehet.
Mindeközben nagyon sok remek darabhoz volt szerencsém alsóbb és felsőbb kategóriákból, volt olyan, amin komolyan elgondolkodtam, de semmiképpen sem a Datejust helyett. Pedig egy Nomos Club Campus, in-house DUW 3001 automata szerkezettel, tisztes vízállósággal és koronazárral, újonnan 2250 euró körül kifejezetten vonzó lehetőség, de mikor közeledem az elhatározáshoz, eszembe jut, hogy már nem 300-310 az euró, hanem 330 és fölötte, a Nomos így még nem került komlyabban a képbe.
Egészen (2019.) nyár végéig nem veszélyeztette semmi a Datejust mindennapi kedvenc mivoltát, viszont ami ezután jött, a következő rész fő vonala lesz, mivel pár hónap után látszik, hogy ez is egy új szakasz, egy új korszak lehet/lett.
Addig tegyünk egy kis kitérőt a Datejust melletti másik nagy kedvenc felé, ami nem vetélytársa egyetlen karórának sem, de mondhatjuk fordítva is, egyetlen karóra sem lehet vetélytársa, ez pedig az Atmos. Még nyár elején, jóval a Datejust megszerzése után sikerült hozzájutnom egy ref. 540-es Jaeger-LeCoultre Atmoshoz. Korábban egy teszt erejéig járt már nálam egy ilyen, és akkor elhatároztam, hogy egyszer majd lesz. Persze mi sem ritkább a hétköznapi Atmosok között, mint a nagyon szép vonalvezetésű 540-es.
Elméletileg szervizelve volt, mégis másfél havi finomhangolásba telt, hogy beállítsam aránylag pontosra. Nem egy bonyolult folyamat, de annál lassabb. Mivel másodpercmutató és percskála nincs, ezért bárminemű járáseltérést akkor veszünk észre legkorábban, ha egy perc, de inkább kettő már összejött. Az óránkénti lengésszám 120, tehát nem sieti el dolgát az Atmos. Először beállítottam az órát, majd ellenőriztem a pontosságát 5-6 nap elteltével. Nagyon sietett, ha a finomszabályzó kar középen volt – ahogy elméletileg pontosan kéne járnia szerviz után -, akkor heti 4-6 percet szedett össze. Ekkor el is kezdődött az aprólékos beállítgatás.
Előlap üveg ki, inga rögzít, finomszabályzóval egy érezhető egységet állít, mutatókat, pontos időt beállít, majd ingát old, előlapot vissza. Pár nap múlva óraegyezteés, és ha eltérés van, akkor ismét ez a menet. Na, ezt játszottam nagyjából másfél hónapig, mire sikerül belőnöm. Bár, most ahogy ránézek, 3-4 percet siet. Óraállításkor nyúltam hozzá utoljára, de arra emlékszem, hogy 1-2 perccel előrébb állítottam.
Mindenesetre az Atmos a maga szerkezetének karcsú vonalaival, egyedi felhúzási technológiájával, történelmével, és nyugodtságával számomra a béke szigete, és nem helyettesíthető semmilyen karórával. Ez mostanra biztos, az Atmos marad, mindig, mindenképp. Javaslom minden órakedvelőnek, hogy nézzen egy-két percen át egy ilyet, értse meg a működését, járjon utána a történelmének. A nagyrészük Bond-SMP árban megy, tehát 4-600.000 forint között. A szervize húzós, 60-100.000 forint, órástól függ, de nem kell 5 évente, azt mondják elég 20 évente szervizelni, vagy, ha probléma van a járásával.
Elérkeztünk ennek a fejezetnek a végére, a Datejust memento 3. részében igyekszem majd beszámolni, hogy mennyi időbe telt pontosra beállítani az Atmost, valamint bemutatom azt a vonalat, azokat a darabokat, amik jó eséllyel indultak azért, hogy a mindennapi kedvenc kategóriájából kibillentsék a Datejustot.
A sorozat első részét itt, a következő, 3. részt pedig ITT éred el.
