Újrakiadások, heritage modellek, amik emléket állítanak adott gyártó valamely régi, legendás darabjának, mindig léteztek, hiszen amelyik gyártó büszke történelmére, az fel is idézi olykor. Bár, vannak akik ezt nem a legszerencsésebb módon teszik, mint például a Panerai. [Véleménycikk következik.]
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
Viszont az elmúlt néhány évben rengeteg gyártó mutatott be újrakiadásokat ilyen-olyan heritage névvel, amik volt, hogy nagyon jól sikerültek, volt hogy kevésbé. Divattá, de legalábbis alkalmazott dologgá vált a sárgás, patinára hasonlító, vagy hasonlítani akaró világító festék a mutatókra és az indexekre, régi formák felidézése.
És látunk olyan jól sikerült darabokat, mint az Omega Seamaster 1948, ami egészen jól találta el a korabeli modell hangulatát, a Longines is megcsinálta a Flagshipet – az mégsem lett kirobbanó siker -, a Tudor, a Patek Philippe, a Zenith, a TAG Heuer és még sorolhatnánk sokáig, szinte az összes gyártónak van a kollekciójában néhány heritage darab. Meg kell viszont különböztessünk két kategóriát:
Újrakiadás, vagy egy folyamatos kollekció?
Ez azért fontos kérdés – és nem lehet normális kifejezést találni rá -, mert vannak gyártók, amik szinte nem is változtatnak a kollekciójukon, ritkán mutatnak be új típust, de azt sosem egy korábbi helyett. A korábbiakat frissítik, amikor szükséges, a technológiai tudásuk megvan hozzá, de miért változtassanak valamin, ami mégis működik. Ennek is van jobb és kevésbé jó példája. Akik valamennyire ismerik az órákat, tudják, hogy a jobb példa erre a Rolex. Ők nem adnak ki heritage modelleket, nem kell kiadjanak valamit újra, hiszen nem szüntették meg azok gyártását sosem.
Szép lassan kialakították a modellcsaládokat, és azokat frissítik évtizedek óta. Néha bemutatnak valami újat, mint a Sky-Dweller, vagy a Yachtmaster 2, de kollekciójuk nagyrésze a negyvenes, ötvenes években indult, mint az Oyster Perpetual, Datejust, Day-date, Submariner, GMT Master, Explorer és a többi. Tehát ha ezek épp frissülnek, azt nem nevezhetjük újrakiadásnak, hiszen folytatólagos.
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
Hirdetés
-----------
A kevésbé jó példa lehet mondjuk az Audemars Piguet Royal Oak. Amióta a hetvenes években elindult, nagyon apró módosításokat kapott csupán. Plusz komplikáció, stopper, öröknaptár, valamivel vékonyabb tok, OffShore modellek még nagyobb tokkal, de alapvetően a koncepció nem változott. Hogyha összenézünk egy kezdeti időkből származó APRO-t egy maival, nem sok különbséget fedezhetünk fel, és ugyanilyen a Patek Nautilusa. A kettő között a különbség, hogy az AP zászlóshajójává vált a Royal Oak és a klasszikus órái háttérbe szorulnak mellette.
Régiből újat
A Seamaster 1948 egy újrakiadás, csakúgy, mint a szintén frissen bemutatott Certina DS PH200M, a tavalyi TAG Heuer Autavia, az Oris Diver’s 65, vagy a címlapképünkön (ABTW) is szereplő Longines Heritage Skin Diver. És ezekkel mi a baj? Alapvetően semmi. De itt érünk egy igen ingoványos talajra, amit úgy is hívhatnánk, hogy ál-vintage. Amikor sárga festékes mutató próbálja még jobban elmélyíteni a vásárlóban, hogy réginek akar tűnni. Ha tényleg egy újrakiadás akar lenni a Certina PH200M, akkor miért kell a tokot akkorára növelni, hogy egyből elveszítsük a vintage-érzést? Ha már sikerült plexit készíteni rá, régies betűtípust és az egész karaktert az ősmodellre formázni, akkor egy ilyen fontos részlet miért nem ment át heritage-módon? – És miért nem a Super PH500M-et csinálták meg a narancs és kék mutatókkal? De ez már személyes…
Ezzel szemben az Omega 1957 Trilogy, ami a 60. évfordulón túl azért jött létre és azért kapott létjogosultságot, mert tényleg egy modern, de korhű mását hozta el az első modelleknek. 40 milliméter alatti tokok, betűtípusok, feliratok, sárgás ál-vintage festék a mutatókra és indexekre, de alkot egy olyan összhangot, hogy tényleg értjük, hogy milyen volt ’57-ben, sajnos Rolex-szintre árazták, ami elég rizikós, de az Omegát limitáltsága ellenére is lehet kapni, ellenben napjaink acél sportmodelljeivel a Rolexnél.
A napokban kialakult egy beszélgetés a krono/shopban pillanatok alatt elkelt Datejustról egy olvasónkkal, és megállapítottuk, hogy mennyire felmentek az árak, pár évvel, vagy 5-10 évvel ezelőtt még emészthetőbbek voltak az új és a vintage árak egyaránt, majd rövid logikai úton felmerült, mint egyik lehetséges ok, hogy ezek az órák, típusok mostanában lesznek, vagy lettek 50-60 évesek. Ami autóknál a veterán korhatár, a harminc év, az óráknál talán az ötven. És így az ötvenhez közeledve -nem én, az órák-, vagy éppen azt meghaladva egyre inkább megnő ezeknek a jelentőségük, hiszen megfelelő karbantartás mellett még mindig tökéletesen működnek, semmivel sem rosszabbul, vagy pontatlanabbul, mint egy napjainkban gyártott modell.
És itt jelenik meg az újrakiadások szerepe. Sok-sok olyan típus van, aminek a korabeli modelljei nagyon ritkák, és ebből kifolyólag elképesztő árakon mennek, vagy egyáltalán nem elérhetőek már, egy-két gyűjtőnél lapul pár darab mindössze. Vagy akár az Omega 1948 esetében, ahol nem kell sokat keressünk, legfeljebb 1-2 napot, hogy kedvünkre valót találjunk az eredeti kiadásból, de! Seamaster ide, gumitömítés oda, azok a típusok legfeljebb cseppállóak, kézmosásnál is inkább odafigyel az ember, vagy leveszi. És az egyelten, ami marad, az élhetőség és a -szinte- kompromisszum mentesség oltárán, az az újrakiadás. Igaz, hogy a régi modell ebben az esetben 150-300.000 forint között érhető el, míg az új kétmillió forint környékén jár -> sok esetben az újrakiadásokat meg kell hagyjuk a „hanyatló nyugat ópiumának”.
És meg is érkezünk arra a pontra, ahol komolyabb értelmét, vagy piacát látjuk a heritage óráknak. Akik nem szeretnek, vagy nem akarnak vintage órákkal foglalkozni, nem ismerik azok különleges világát és hangulatát (és a krono/shopot sem), azok inkább keresik az újrakiadásokat. Amik pedig jönnek, egyrészt ezért, másrészt mert folyton kell újat csinálni, még ha egy régi alapján, akkor is. A kitalálható, eddig fel nem használt dizájnelemek pedig vészesen fogynak. Emellett pedig eljutottunk abba a korba, amikor a legtöbb modellnek már van olyan, akár legendássá, vagy ikonikussá vált elődje, ami miatt érdemes a dizájnereknek egy retro-házi feladatot adni, és megterveztetni újra egy régit. Hogy aztán lehagyják azt, amitől igazán régi lehetne, a számomra rendkívül fájó fehér helyett piros másodpercmutatót a DS PH200M-nél.
Hogy ki csinálta legjobban ezt az elmúlt évek során? Egyik esélyes a TAG Heuer. Miután volt egy elfuserált Autavia-kísérlet, 2016-ban a rajongókra bízták, hogy válasszák ki, melyik dizájnnal nézne ki legjobban egy újra kiadott Autavia. Választottak, és ha elsöprő, piacot taroló siker nem is lett, de egy újrakiadás, közkívánatra.
De említhetjük még a Seikót is, ami sorra hozza ki a legendás és a márka szempontjából történelmileg is fontos búvárórákat, például a 62MAS-t, vagy idén a Tunát.
És mi lesz azokkal a típusokkal, ami fölül megszűnt a márka már, mint például az Universal Geneve Polerouter a jellegzetes mikrorotorral?
Ha eddig kétségeink voltak, hogy mire fel készül ennyi heritage modell, talán most közelebb juthattunk. Az egyértelműen látszik, hogy meddig tart még: sokáig, talán örökké. Most már minden évben lesz olyan gyártó, amelyiknek egyik-másik modellje éppen jubilál, vagy bármilyen más okból érdemes felidézni. Talán a gyártók is jobban figyelik a vintage piacokat, és látják, hogy miből érdemes kihozni régi klasszikusokra hajazó modern modelleket, lásd 116500LN Daytona, fehér számlappal. És egy fontos, és tátongó rés a piacon, hogy mikor eszmélnek a gyártók és kezdik felvásárolni a jelentősebb régi darabokat, hogy gyári technológiával felújítsák, és kuriózumként elérhetővé tegyék, újra?
A legfontosabb mégis, mint mindig az órakedvelő olvasó véleménye. Ti melyik kategóriát kedvelitek jobban, a félantik/vintage darabokat, vagy az újrakiadásokat? A válaszokat a cikk Facebook posztja alá írjátok meg, ezt ITT találjátok.
Címlapkép: ABlogToWatch.com
Bár használható lenne, a cikkben szándékosan nem használtam az „homage” szót, ami azokra a modellekre vonatkozik, amik ikonikus típusoknak állítanak emléket, például úgy, hogy lemásolják őket – lásd Steinhart bizonyos típusai, szinte mind -, pontosan azért, mert napjainkban ezt már kevésbé használjuk az újrakiadásokra, sokkal inkább a saját márkás dizájn-másolásokra.
